Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-10 / 19. szám
mmbkusbet Azon az úton vagyunk, amely hazánk régi határainak visszaszerzésére vezet. Megváltozott viszonyok között újra napirendre kerülnek azok a kérdések, amelyeket még az első világháború előtt kellett volna megoldanunk, de amelyek elől többé ki nem térhetünk. És pedig azért nem, mert ezeknek megoldásától függ a felújuló Nagy-Magyarország- ban az ismét velünk együttélő népeknek testvéri együttérzése és nemzeti érzésük érintetlensége alapján újraéledő magyar haza szeretete; az a magasztos érzés, hogy mi mindannyian, akik itt élünk, nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül, egy hazának vagyunk egyformán szeretett gyermekei. E feladatok megoldásában a mi egyházunknak, miként a századok folyása alatt oly sokszor, úgy ma is példátmutatóan elöl kell járnia. Erre nemzeti tagoltságánál fogva ma is hivatva van. És erre hatalmas erőtényező a Krisztus evangéliuma, amely Bocskay, Bethlen, Thököly és a Rákócziak zászlaja alatt összehozta, a magyar haza szeretetében eggyeforrasztotta a Felvidék evangélikus magyarjait, németjeit és szlovákjait. Isten különös kegyelmének kell tekintenünk tehát, hogy épen a mai időkben egyházunk belső megújhodás után nagy lendülettel halad előre, hogy az Ige tettekben megnyilatkozó erő a mi életünkben; mi már délibábok után nem futunk. Nekünk számolnunk kell a helyzettel. Azzal, hogy az ev. szlovákok, akik velünk együtt végigharcolták szabadságharcaikat és örömmel ontották vérüket a közös haza szabadságáért, elidegenedtek tőlünk és amint erre alkalom kínálkozott, megtagadták hazájukat. Bűnt követtek el ezzel elsősorban maguk ellen. Ezeréves hazájukat elárulták, kiszakadtak az ev. egyetemes egyház életéből. Ráadásul az ailamnak átengedték középiskoláinkat, amelyeket őseink oly sok áldozattal hagytak örökségül a mai nemzedékre. S most kényre- kedvre ki vannak szolgáltatva a mindenkori államhatalomnak, amely nem érti meg, értéknek nem tekinti őket az állam szempontjából és ők pedig hiába hivatkoztak múltjukra. De bűnt követtek el evangélikus egyházunk ellen is. Kiválásukkal nemcsak az egyetemes egyházra mérlek érzékeny csapást, de ma önmagukban gyengék arra, hogy helyüket megállhassák. Nagy-Magvarország feldarabolásának következményeit ők is szenvedik. De be kell ismernünk, hogy mi, magyar evangélikusok is bűnösek vagyunk szlovák testvéreink elszakadása dolgában. Amikor a napóleoni háborúk nyomán a nemzeti eszme eleven erővé lett a népek életében és a mi szlovákjaink nemzeti öntudatra ébredtek, ezzel számolnunk kellett volna egyházi és kultúrális téren egyaránt nekünk is. De a letűnt évszázad alatt komolyan meg sem kíséreltük egyházi téren, hogy a velünk eleddig testvéri egyetértésben élő nemzetiségeket miképen lehetne nemzeti öntudatra ébredésükkel számolva megóvni attól, hogy idegen vilaghatalmak politikai ügynökeinek hálójába kerüljenek. Több mint száz év mult el a népek ébredésének ideje óta, de még 1918-ban is a tiszai egyházkerületi, az egyetemes egyházi közgyűlésen azon vitatkoztak, hogy vájjon egy pár szlovák gyülekezetei ne sujtsanak-e fegyelmivel azért, mert egy választási jegyzőkönyvet a hivatalos magyar nyelven kívül szlovák nyelven, tehát a gyülekezet nyelvén is kiállítottak és felterjesztettek. Még a múlt század végén teológusokat csaptak ki az eperjesi kollégium teológiájáról csak azért, mert egymás között szlovákul merészeltek beszélni és szlovák irodalmi müveket olvastak. így' aztán Scotus Viatornak könnyű volt csokorba gyűjteni azokat a ..magyar brutalitás”-okat, amelyek jogcímül szolgáltak a győzelmes Nagy Antantnak Magyarország feldarabolására. Igen, mi átéltünk egy nagv korszakot abban a boldog tudatban, hogy a tót nép elmagyarositása csak idők kérdése. Megmaradtunk Trianonig azon az állásponton, amelyet Zay Károly gr. egyetemes felügyelő vitt bele a köztudatba: a tótság leghelyesebben cselekszik, ha beleolvad a magyarságba. így szakad ránk Trianon. Szekfű Gyula Három nemzedékeben feltárta a neobarokk korszak mulasztásait, sőt bűneit, ezek között a nemzetiségi kérdés elhanyagolását, megoldatlanul hagyását. A fentebb elmondottak is Szekfüt igazolják. De ha ez így van; aminthogy így van, vájjon tétlenek maradhatunk-e mi, evangélikusok, amikor az egész ország közvéleményét leköti, foglalkoztatja a területileg folyton nagyobbodó Magyarország jövendője? Megvannak-e bennünk azok a feltételek, amelyek a finnek szabadságharcát oly magasztossá tették? Tekintsünk Lengyelország sorsára, amelynek társadalma miazmákkal Lichtenstein László egyházkerületi felügyelő, Marcsek János és Csengődy Lajos esperesek, stb. A beiktatás után a választmány tagjai a Nemzeti Kaszinóban zártkörű estebéden vettek részt. Mit szól hozzá az ifjúság ? ... Az Evangélikus Élet bátor hangú cikkekben ismét elővette az ifjúság ügyét. Reméljük, lesz elég bátorság egyházunk közvéleménj'ében és hozzá fogja segíteni hivatalos vezetőinket is, hogy meg tudjuk oldani a felvetett kérdéseket. Az eddigi cikkek inkább a tanuló, a diák ifjúság ügyével foglalkoztak. Gondolom, abból az általánosan hangoztatott alaptételből kiindulva, hogy mi az „intelligencia egyháza vagyunk". Ha egyházunk költségvetését nézzük, csakugyan az a helyzet, hogy pénzünk legnagyobbrésze iskoláinkra megy. Ha azonban egyházunk tömegeit nézzük, a fenntartókat és adófizetőket, azok között a falusi, parasztemberek vannak többségben. Amennyit áldoz egyházunk az intelligenciára, az iskolákon keresztül, annak az eredményét nem igen látjuk. Sőt mindenünnen azt halljuk, hogy baj van egyházunk intelligenciájának a hűségével. A középiskolai tanítási rendszer ma nem engedi meg, hogy külön egyházias nevelés és evangéliumi hatás alá kerüljenek diákjaink. Egyik iskola igazgatója azzal a gúnyos megjegyzéssel utasította el az ifjúsági konferenciát, hogy: ,,. . . már túl sok az evangélium!" — Sőt akadályok merülnek fel arra nézve is, hogy „világi” tanárok óráikat biblia- olvasással és Istenhez fordulással kezdjék. így lassan elesik minden lehetőség, hogy középiskolánk fenntartásával evangélikus nevelést kaphasson intelligenciánk. Iskoláink vezetői azt vallják, hogy ők nemcsak az egyháznak, hanem az államnak is felelősek. A helyzet ezen a téren nem hiszem, hogy javulna, sőt rosszabbodni fog. Az állam mind több és több jogot kíván magának a diák ifjúság nevelésében és az iskolákat, az intelligencia nevelését kiveszi a kezünkből. Ha csak intelligenciánk lenne, akkor bizony nagyon rosszul állna a szénánk. A holnap ígérete a parasztságunkban van. A parasztifjúsággal érdemes foglalkozni. Ma sokkal jobban igényli az* egyházat, mint az intelligens ifjúságunk. Ügy a népfőiskolás, mint a KIÉ téli táborokat megjárt parasztifjúság magáénak tartja az egyház ügyét. Felelősséget érez az egyházért. Hálás azért, ha foglalkozik vele az egyháza. Ifjúsági újságunknak, az Evangélikus Ifjúságnak még csak néhány száma jelent meg, mindjárt ötezernél több evangélikus parasztifjú állt be az olvasók táborába. Azért kellett ez a 12 oldalas, kéthetenként megjelenő, tartalmas újságot kihozni, mert maga a parasztifjúság nem volt megelégedve a négyoldalas, havonta megjelenő kis újsággal. 3
