Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-10 / 19. szám
mmusgiET Az első Luther-szövetségi lelkész Az Országos Luther Szövetség április 29-én tartott országos választmányi ülése keretében iktattta be tisztségébe a most megszervezett egyesületi lelkészi állásra meghívott dr. Gyimesy Károlyt, a Szövetség eddigi főtitkárát. Dr. Bencs Zoltán elnöki megnyitójában visszapillantott a Szövetség megindulásának nehéz körülményeire, a kezdő munka akadályaira, a megértésért folytatott küzdelmekre s örömmel állapította meg, hogy a Szövetség most már mindezeken túl van s megerősödve és maga iránt bizalmat kiérdemelve végezheti az egyházért és az egyház mellett folyó belső és külső munkáját. Az előkészítő munkának a zárókövéhez érkezett a Szövetség a lelkészi állás megszervezésével. Kemény Lajos, mint az illetékes egyházmegye esperese beszédében utalt arra, hogy a Luther-szövetségi lelkészi állás különbözik ugyan a gyülekezeti lelkészi állástól gyülekezeti szempontból, de fokozottan van terhe és felelőssége. Ez a lelkész minden gyülekezet szolgálatára kötelezett, amelyik egyháztársadalmi vagy bármilyen más munkára segítséget kér. Különösen fáradoznia kell a Luther Szövetség ama céljának szolgálatában, hogy igyekezzék egybefogni mindazokat az erőket, amelyek a templomon kívül elgyengülnek, szétszóródnak vagy elkallódnak. De számítania is kell a Luther Szövetség tagjainak a támogatására, mert hiszen a tagoknak is igyekezni kell arra, hogy valóban szövetségre tanítsák és szoktassák egymás iránt az evangélikus egyház minden hívőjét és erőtényezőjét. Az Efezusi levél 6. fejezet 10. versével ezután beiktatta dr. Gyimesy Károlyt a Luther Szövetség lelkészi tisztségébe, és átadta neki a Szövetség megbízólevelét. Beiktató beszédét fohásszal végezte. Elsőnek dr. Bencs Zoltán elnök köszöntötte meleg szavakkal az új lelkészt, azután D. Raffay Sándor püspök, a bányakerületi Luther Szövetség nevében üdvözölte a töretlen útra induló lelkészt. Rámutatott arra, hogy neki kell megmutatnia az egész ország előtt, hogy a Luther Szövetség építő munkája milyen terjedelmű, mélységű és magasságú. Úttörő munkájához Isten áldását kívánta. Kemény Lajos a budapesti egyházmegye lelkészeinek a nevében, Zulauf Henrik a Fébé Diakonisszaegyesület nevében, Erdélyi Ferenc az Egyetemi Luther Szövetség nevében és végül Scholtz Oszkár a KIÉ nevében üdvözölte az új lelkészt. Dr. Gyimesy Károly Máté 21:33. versének alapulvételével arról a gondolatról szólt, hogy a Luther Szövetség élő gyepű az egyház körül és szent feladatnak tekinti, hogy neki ennek az élő és oltalmazó szervezetnek a megerősítésén kell munkálkodnia. Ezután megköszönte az elhangzott üdvözléseket és áldást kért Istentől a Szövetségre és abban végzendő munkájára. A Luther Szövetséget az új lelkész beiktatása alkalmából sokan üdvözölték, közöttük D. Kapi Béla, Túróczy Zoltán püspökök, báró Podmaniczky Pál, Deák János, Karner Károly, Sólyom .Jenő egyetemi tanárok, Pazár István, Lasz- káry Gyula Luther-szövetségi elnökök, 2 Egyházunk mai nagy missziója Trianon súlyos csapást mért egyházunkra is. Olyan csapást, amely hogy nem vált végzetessé, ezt tisztán azoknak a belső éltető és az evangélium által táplált erőknek köszönhetjük, amelyek megtartottak bennünket a századok vérzivatarai között. Akárcsak hazánkat, Trianon egyházunkat is részekre szaggatta. A reformáció klasszikus talaja, a Felvidék, igy szakadt le az egyetemes egyház testéről; így a virágzó gyülekezeteiről ismert Bácska és Bánát; így Erdély és a Dunántúl nyugati része. A különben sem nagy lélekszámú magyarhoni evangélikus egyház e széttagoltság folytán ki volt téve a felszívódás veszedelmének. Hozzájárult a veszedelem növeléséhez az is, hogy a fellángoló nemzeti eszme az elszakadt részekben, de különösen a megszállott Felvidéken, vagyis Csehszlovákiában éket vert a magyar, német és szlovák evangélikusok közé. Ez az atomizálódás, a külső hatások folytán híveink evangélikus öntudatának gyengülése, a lassú felmorzsolódás veszedelme nehéz próbára tett bennünket. Iskoláink, a reformáció ideje óta fennálló alma matereink a megszállott területeken megszűntek. A szlovenszkói ev. egyház egyenesen átengedte, felkínálta ezeknek nagy részét az allam- hatalomnak. Később ugyan az egyházukat szerető szlovákok szerették volna visszaszerezni ev. középiskoláinkat. De ekkor már ők sem voltak a helyzet urai. Prgában nem volt befolyásuk. Ugyanez a sors érte a katolikus szerzetesiskolákat is. De csakhamar kitűnt itt is; ,,Si duó faciunt idem, non est idem.” A csehszlovák katolikusok azon ürügy alatt, hogy nemzeti célt szolgálnak, visszakapják a kassai premontrei gimnáziumot, sőt ezenfelül a kassai domonkosok és Orsolyarendűek engedélyt kapnak szintén gimnáziumok felállítására. Ezek meg is nyílnak. A domonkosok azon melegiben gyönyörű új épületet is emelnek e célra. A franciskánusok Zniováralján nyitnak középiskolát. És úgy látszik, a szlovák katolikusok térhódításának lett volna folytatása, ha nem jón az örvendetes felszabadulás. Ezek a szerzetesrendi iskolák mind szlovák tanításnyelvűek. Hogy csakugyan milyen csapást jelentettek volna ezek pl. a kassai magyarság jövőjére nézve, ezt mondanom sem kell. Ezek felállítása ellen még a magyar pártok sem tiltakoztak, sőt azt sem követelték, hogy legalább parallel magyar osztályokat nyissanak a kassai szerzetes iskolák. Ugyané térhódítással egyidőben az evangélikus szlovákok nemcsak hogy nem nyerték vissza egyetlen átengedett középiskolájukat, de a meglevőket is elvesztették. így államosították az eperjesi ev. tanítóképzőt és most szűnik meg az eperjesi ev, gimnázium, mint a hatalmas kollégium megmaradt törzsintézete. Hasztalan hivatkoznak a mi ev. szlovákjaink ma múltjukra, azokra a szolgálatokra, amelyeket a csehszlovák állam megteremtése érdekében tettek; hasztalan arra, hogy ők is a szlovák kultúra érdekében óhajtják visszaállítani evangélikus iskoláikat. Reá kellett jönniök arra, hogy ezeréves kapcsolatokat megszüntetni büntetlenül nem lehet; valamint arra is, hogy régi hazájuk nem a barbár erőszak műve volt itt a középső Dunavölgyé- ben, hanem történelmi szükségesség, amely mint ilyen közös hazája, édes anyafóldje volt az itt élő kis népeknek, hogy a magyar sors sorsuktól elválaszthatatlan volt, de lesz a jövőben is. * * * Minekünk, akik a húszéves megszállást a Felvidéken átéltük, nem szabad bele esnünk a Bourbonok hibájába, akik a szellemes Talleyrand ismert mondása szerint, semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Nekünk számolnunk kell helyzetünkkel és tapasztalatainkat javunkra kell fordítanunk. Az eperjesi kollégium bukását, amely az első világháború előtt leghatalmasabb iskolánk volt, fennállásának négyszázadik évfordulója alkalmából írott művemben* így okolom meg: A nemzetiségi kérdés megoldatlansága, az evangélikus lakosság csökkenése, az állami befolyás növekedése, végül és főképen a XIX. sz. élet- és világfelfogása voltak azok a szemmel nem látható sebek, amelyek a kollégium élő organizmusát — virágzása tetőpontján — megmételyezték és Trianon után végromlásba döntötték. * * * * Az eperjesi ev. Kollégium 1531 — 1931. Irta: Gömöry János.
