Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-03 / 18. szám
BftNGaikUiacr ről, de valóságosan imádni az Istent. Éhez pedig kell tudnunk a művészetet is mozgósítani! Az egyházegyetem néhány éve megbízta dr. Sándy Gyula műegyetemi tanárt, aki a legtöbb evangélikus templomot építette, hogy szervezzen egyházművészetí munkaközösséget, s tisztázzál a tennivalókat. Ö a közismert egyházszeretetével bizonyára tusakodik is a kérdéssel. A Keresztyén Igazság múlt évfolyamában tervszerű cikksorozatot közölt a templom és a templom részeinek a művészeti alapvetéshez feltétlen fontos elvi kérdéseiről. (Ezt a cikksorozatot érdemes volna külön is kiadni egy szakemberrel megírandó hosszabb öszefoglaló tanulmánnyal együtt, melyben az alapkérdést vetnék fel: mi is tulajdonképen az evangélikus templom? mi az Istenimádat? mire való az istentisztelet?) Nemrég a soproni gyámintézeti Nőegylet adott közre nagyszerű oltárterítő-minta- könyvet keresztyén szimbólumok és magyar motívumok örömet szerző egy- bedolgozásával. Legújabb templomainkat sokszor egész kis szórványhelyeken is ma már több műgonddal építik fel és rendezik be, mint régen hatalmas templomainkat. Megtörtént végre az is, hogy egy végzett theoló- gust, Révész Istvánt egyházművészeti tanulmányokra küldtek ki Berlinbe, s ezzel az elvi tisztázással végre el kezdett embert nevelni egyházunk. Révész István azóta már munkaközösséget szervezett a budapesti Képzőművészeti Főiskola erre az egyházszolgálatra felhívott figyelmű hallgatóiból. Érdeklődő képzőművészeti főiskolás hallgatókkal látogatást tettünk Révész Istvánnál, aki különben kelenföldi segédlelkész, s érdeklődtünk munkája és célkitűzései iránt. Szobája falán saját akvarelljei, templomi szőnyegek, fényképek eddigi oltárképeiről, templomi edényeiről, az asztalon album vázlatokkal, keresztyén ünnepekre való levelezőlapokkal s néhány nagyon érdekes régi magyar egyházművészeti emlék, fafaragású csonka Krisztus-szobor, régi magyar szentképmás, amiket régiségkereskedőknél kutatott fel. Első kérdésünk volt, miben látja az evangélikus egyházművészet szerves kiépítésének alapszükségletét? — A kérdés tudományos tisztázását tartom igen fontosnak, — kezdett beszélni Révész. — Lehetetlen ugyanis, hogy komoly egyházművészeti munkát lehessen végezni pl. az egyházművészet legalaposabb történti ismerete nélkül. Az őskeresztyén katakombák művészetétől, a szarkofág-plasztika, a legősibb falfestészet és templomépítészet ismeretétől kezdve kell tisztában lenni az egyház egész művészeti múltjával, a mi számunkra pedig elsősorban az őskeresztyén művészet szimbólumai, egyszerű nemessége és célszerűsége jelenthet sokat. Ez a művészet ugyanis még valóban azt a célt szolgálta, amit szolgálnia kell. — És mi a cél? — Az egyházmüvészet csak akkor érdemli meg az „egyház művészete” nevet, ha valóban az egyház céljait szolgálja. Ez nem más, mint az Ige és a szentségek szolgálata. Az egyházművészet lényegében a templom művészete. Nem lehet öncélú. Ez abból is látszik, hogy templomba lép". Kezdődjék templombalépésével az istentisztelet. Kérdezhetné azonban valaki, mi történjék a sekrestyével? Van-e arra egyáltalán szükség? Legyen az a hely, ahol a cikkíró szerint is a lelkész áhítatos- kodik, megteszi intézkedéseit, beszél a funkciót kívánó hívekkel, stb. Erre a helyre feltétlenül szükség van. Ne tévesszük azonban össze a sekrestyét lomtárral, vagy mindennek alkalmas helyiséggel. A sekrestye legyen méltó a templomhoz. Ne legyenek ott hatalmas pókhálók, gyertyatörmelékek, ízléstelen és használatból kivetett virágok. Legyen alkalmas arra télen, hogy hétköznapokon a fűtetlen templom helyett itt tarthassuk könyörgéseinket. Nagyon megfelelő ebből a szempontból a Deák-téri templom sekrestyéje. Végül, ha szólunk olyan nyílt ülőhelyről, ahol a lelkészt láthatja az egész gyülekezet, alapul nem a Deák-téri templomot venném, hanem a fótiútit. Ott ideálisabb az én elgondolásom szerint a beosztás. A lelkész padja nincs a szószék oldalán, hanem szemben van az egész gyülekezettel s így a szószék semmit sem takarhat el. Ennek a fontos és igen szükséges vé- leményes javaslatnak elfogadása, törvényerőre emelése legyen — mint a cikkíró is mondja — ,,egy kis része a bennünket foglalkoztató liturgiái reformnak". Pásztor Pál. Munka-unió A közelmúltban érdekes és sok oldalról figyelmesen fogadott vitaestély folyt le az egyetemi Luther Szövetségben arról a kérdésről, hogy lehet-e szó magyar protestáns unióról? Miután csak a lapokban közölt kivonatos és a bizonyára részletekkel is foglalkozó vitát nem ismertető tudósításokra szoritkoz- hatom, fel kell tételeznem, hogy mindenekelőtt a hitelvi különbségek kölcsönös tiszteletbentartásának kellő hang- súlyozása és biztosítása vezette be a kérdés tárgyalását. Enélkül a gyakorlati közeledés kísérlete is előre eredménytelennek látszik. Egyébként ebben a tekintetben mindkét egyházban olyan öntudatos hitvallásos álláspont él és ez helyesen is van, hogy az unió alatt ma már éppen azt nem szabad és nem kell keresni, amit régebben egyedül kerestek: a dogmatikai alkudozást. A gyakorlati életfeladatok szempontjából nem is a hitelvi-dogmatikai unió a fontos, hanem a munka-unió! Ennek a munka-uniónak az alapjait kell megvetni oly módon, hogy egyrészt mind a két egyház eltávolítja életéből az eddigi elválasztó és munkagátló körülményeket; másrészt komoly gyakorlati munka- eredményekben éli ki a már eddig is folytatott (bár hézagosán) közös munkalehetőségeket. Ref. konventi és ev. egyetemes egyházi törvénnyel, amig pedig ennek időbeli lehetősége nem lesz, szabályrendelettel kell biztosítani a két egyház között a reverzálisadás és az áttérés tilalmát. Ez lenne az első és egyben döntő lépés is. Ezután kezdhetnénk beszélni valójában a testvéri mivoltunkról. Továbbá kötelezővé kell tenni a lelkipásztori kisegítést és kölcsönös lelkészi szolgálatot. A közösen használt egyházi
