Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-05-03 / 18. szám

UNCnikDSCLET

A lelkész és a gyülekezet együttműködése az istentiszteleten

Figyelemmel és jóleső örömmel olvastam lapunk f. évi 16. számában D. Dr. Prőhle Károlynak ilyen cím alatt írt cikkét s ennek végén közölt és a Melé- hez beterjesztett véleményes javaslatát. Jártomban-keltemben magam is többször tapasztaltam (főleg Dunántúlon, ahol majdnem mindenütt van a templommal együtt sekrestye is) azt a helytelen és szégyenteljes állapotot, hogy a lelkész az istentiszteletnek egy jó részét a gyülekezeten kívül tölti. Bosszantott, hogy ez az állapot a legtöbb helyen meg nem engedhető túlkapásokra vezetett. A lelkészt az egyházfi, vagy sekrestyés kénye-kedve szerint dirigálja. A szó legszorosabb értelmében bezárja a sekrestyébe. Amikor neki tetszik, akkor nyitja ki, tárja fel az ajtót és kötelezi, hogy most már menjen az oltárhoz vagy a szószékre. A sekrestyeajtóknak legtöbb helyen olyan elszigetelő hatásuk van, hogy a lelkész füléhez bentről csak egy-egy hangfoszlány érhet el. Odabent, ha akar, akkor sem énekelhet, mert az orgona hangját egyáltalán nem hallja. Megtörtént, hogy a megítésem szerint is helytelen állapoton segíteni próbáltam és kinyitottam a sekrestye ajtaját, az egyházfi azonban azonnal becsukta azzal, hogy „Csak tessék nyugodtan várni addig, amíg menni kell". Mint idegennek szomorú szívvel kellett lemondanom arról, hogy együtténekeljek a gyülekezettel.

Igaza van a cikkírónak: van olyan

eset is, amikor a lelkész az „oltár mögé vonul vissza, szinte azt szeretné mondani az ember: bújik el". Több helyütt iáttam azt is, hogy sekrestye híján, az oltár két oldaláról függönyöket húztak a templomfalig, nyilván azzal a célzattal, hogy legyen hol „megbújni" a lelkésznek „szabad" ideje alatt. Még a jobbik eset lenne az, ha a lelkész ilyenkor csakugyan megbújik. Legtöbbször azonban „kikukucskál" a függöny mellett, nézegeti, ki jött és mikor jött a templomba, stb., vagy biztatja a vendégszónokként szolgáló teológust, hogy ne féljen, majdcsak „túlesik" ezen a nagy órán is.

Az istentiszteleten a lelkésznek eleitől végig jelen kell lennie, mert ő is hivő részese az Istennel való szent találkozásnak. Ennek a javaslatnak a végrehajtásával is szoktassuk lelkészeinket pontosságra. Ne uralkodjék tovább az a tarthatatlan állapot, hogy a kezdő énekből annyi verset énekel a gyülekezet, amennyit a lelkész megérkezése kíván. A sekrestye ne szolgáljon arra, hogy a késve érkező lelkész ott még jól „kifújhassa" magát. Most is hangoztatjuk, hogy egy-egy ének szövegileg egészet alkot s ha igazuk is van képesített orgonásainknak abban, hogy háromnál több vers ismétlése zeneileg helytelen, vagy sok énekünk terjengős, • énekeinket lehetőleg eleitől végéig énekeljük. Az a főleg vidéki, falusi lelkész pedig, aki évekig sem hallhatja más igehirdetését s nem élhet benne az Igét hallgató gyülekezetben, legyen az együttes éneklés által hivő részese az istentiszteletnek. Igaza van a Raffay Ágendának, hogy „az istentisztelet orgonaszóval akkor kezdődik, amikor a lelkész a

2

Bácska és Bánát köszöntése

(D. Raffay Sándor bányakerületi püspök legutóbbi hivatalos körlevelét az itt következő üdvözlő szavakkal kezdette.)

„örüljetek az Ürban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!" Fii. 4:4.

Az Űr nevével köszöntőm az Olvasót!

A jeltámadás szent ünnepén örömre virrasztóit jel bennünket az Űr. Nemcsak a világ Megváltójának, hanem édes magyar hazánknak a jeltámadását is hirdethettük. Az eltaposott és megcsújolt igazság jeltámadását. Most a Délvidéken tért vissza az ősi magyar jöld egy darabja. Őszinte örömmel és testvéri szeretettel köszöntőm a Bácska és a Bánság ősi jöldjén visszatért evangélikus testvéreinket! A Bácskában 32 egyházközség, kerekszámban 70.000 hívővel, a szerb megszállás alatt volt Bánságban mintegy 20 egyházközség 30.000-nél több lélekkel tér vissza kerületünk régi kötelékébe. Püspökké választásom, alkalmával ezek az egyházközségek mind részt vettek a szavazásban, beiktatásomkor is képviselve voltak. Felettük való őrködő tisztemet és a róluk való gondoskodás kötelességét tehát, amint a viszonyok megengedik, Isten nevében azonnal átveszem. Addig is biztosítom őket meleg testvéri szereíetemről. De biztosíthatom az egész kerület szere- tetéről is. A két évtizedet meghaladó elszakítás nem tépte szét köztünk az együvétartozás lelki kötelékeit, se hitbeli s érzésbeli egységünket nem gyengítette meg. Ezt majd kölcsönös magatartásunkkal kell igazolnunk. Bizalommal kérem azért kerületünk összes tagjait, hogy a hazatérőket igazi evangéliumi szeretettel jogadják, a hazatérőket pedig a Krisztus szeretetére kérem, hogy régi egyházhűségqel és régi hazaszeretettel térjenek vissza testvéri közösségünkbe.

Az Űr kegyelme pedig legyen és maradjon mindnyájunkkal!

Az egyházművészet új műhelye

A Kemény Péter legutóbbi „Őrjáratában” említett „Entartete Kunst” kiállítását magyar földön is meg lehetne szervezni, de egészen más szemponból. Itt nem a torzat, a csúnyát, a borzadálykeltőt kellene kiállítani, de azt a kinyalt, elkent, kegyesen bájos, kispolgári giccs- halmazt, azt az émelygést keltő mütyürke-kegyességet, amivel egyes templomszépítőink és iratterjesztőink özönölték el egyházunkat. Háborgó vízben nyakig süllyedt ijedt „apostol” kinyújtott kezekkel küzd az úszni nem tudással, s mosolygó, a viharban is művészies redőkkel körülöntött „Krisztus” felé nyújtja kezét: Oltárkép; — mondják. Folyik az úrvacsora, s a térdeplő hívő tusakodik a hitért, hogy vehesse méltó módon az Űr testét és vérét az Őemlékezetére, s ahogy nyújtják felé a serleget inkább, mint kelyhet, erre a pár szóra esik hívő tekintete: „özv. Schwarzwaldkopf Henrikné, szül. Benyovits Krisztina emlékére”. Úrvacsorái kehely; — mondják. Dudáló angyalkák, mintha dróttal volnának felszúrva a vattafellegekre. A szószék dísze; — mondják. Zöld mezőben kis boci s alatta a felírás: „Vigyázzatok és imádkozzatok”. Vagy: idillikus csokor mezei virág s alatta a felírás: „Mert az Űr emésztő tűz!” Keresztyén levelezőlap; — mondják. És így tovább. Kicsit most már magunkba kell szállanunk. A protestáns „puritániz- mussal” először feláldoztunk mindent, ami az istentisztelet helyét és lefolyását széppé tenné, a hallelujás új-kegyességben pedig elveszthetjük az ízlésünket, ami a szépet visszahozhatja az egyházunkba. A torz, a csúnya nem olyan ijesztő ellensége a szépnek, mint az ízléstelen. Abban a torz egyházművészetben legalább egy a formával és anyaggal, a benső kifejezéssel küzködő, de harmóniátlan lélek fejezte ki magát. Rajta van az alkotás láza mégis. De a giccs csak ipar és hazugság.

Egyházunk, úgy látszik, kezd megretteni mindettől s történnek mégis lépések arra, hogy szerves egyházművészeti munka megindításával forduljon jobbra ez a kétségbeejtő helyzet. Elvégre mégis evangélikus egyház vagyunk, melyben nem csak értekezni akarnak Isten-