Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-19 / 16. szám
ímmuiacr Köszöntünk, búzatermő Bácska! búzatermő bácska, csodát ígérő fekete humusz, amelyre a szántó-vető ember csak imádkozva borulhat le, amely olyan gabonacsodákat ont, hogy a belőle készített élet: királyok asztalának legdrágább kincse. Köszöntlek áldott Duna- Tiszaköze, ahol egykor bölcsőm ringott és amelyben őseim csontjai porladnak. Köszöntlek, mert a kenyérnek ilyen magasztosult csodái kerek e világon másutt nem találhatók. Köszöntlek Szabadka, büszke város, hetyke dínom-dánom emberek, de ha kell, hitükért, hazájukért, fajtájukért mindhalálig csatázó hősök városa. Te tudod, egy évtizeden át mennyi vágy és mennyi kétség, mennyi fanatikus hit és mennyi néma lemondás, menynyi remény és mennyi kétség- beesés, mennyi gondatlanság és őrjítő fájdalom sokasodott fel e kebelben. Te tudod, egyházért és nemzetért és mindenért, amiért élni érdemes, hogyan álltuk gyilkos szándékok pergőtüzeit. A te temetőidben várnak most a boldog feltámadásra azok a mártírok, akiket öldöklő erőszak, tisztességet és emberséget nem néző gyűlölet taszított halálba. Őrződ őket, a hősöket, büszke város, a te méhedben, de mi már jövünk, hogy jeltelen sírjaikra imádságainkból, köny- nyeinkből és hálánkból ércnél maradandóbb emléket állítsunk. Köszöntlek Szabadka, akit egyházunk és magyarságunk lánglelkű vátesze szívszorongva így köszönt: Város, Bácska büszke szíve, Neved hallom és megtorpan Paripám, a gyorsvonat. Babérral, vagy könnyesővel Jöjjön immár: büszke fővel Én bevárom sorsomat.* (Gyóni: Uj város előtt.) Köszöntlek azok nevében, akiknek semmi áldozat nem volt sok, hogy benned és fiaidban magyar értékeinket megtarthassák. Vállalták a bilincset, vállalták a halálveszedelmet és vállalták a számkivetést is. Köszöntlek város, amelyben mézédesajkú és zengő szavú Kosztolányink bontogatta szárnyait. Köszöntlek város, mert vendégbarátságoddal messze földről magadhoz csalogattad a derűt, a hangos nevetést kereső idegent. És köszöntlek titeket is, édes gyermekeit ugyanennek az áldott léleknek: Zombor, te nemzet napszámosa, a te falaid között mindig otthon volt a csöndes, tisztes polgári gondolkodás és alkotó munka; Újvidék, reggelenként oly boldogan nyújtózkodtál és úgy nézted magad az Iszter tükrében, mint a hajadon leány és Bácska felmérhetetlen kincseit ontottad mindig a világ elé. Közöntlek titeket, a lutheri reformáció erős és győzhetetlen várai: Ujverbász, Cservenka, Szeghegy, Torzsa, Ókér, Kiskér, Ujkér, Bulkesz, ahol évszázadok viharai között is mindig győzelmesen hangzott a hamisítatlan Ige. Úgy vágyom utánatok, mint Pál a fi- lippibeliek után, akik mindig csak gyönyörűségére voltak. És ti, történelmi helyek: Zénta, Bácsvár, Titel, dobban-e nagyot szívetek, halott vitézek vére megmozdul-e bennetek most, hogy új élő vitézek robognak el hadvé- szülte képpel felettetek? Köszöntlek együtt és egyenként, boldog büszkeség dagasztja fiatoknak keblét, amikor leteheti a vallomást: úgy jöttök vissza, mint ahogy elmentetek tőlünk, tisztán, érintetlenül, huszonhárom esztendő nem volt elegendő ahoz, hogy az édesanyát feledjétek. És mivel ismerlek benneteket, tudom, nem igényeket támasztani, nem vértanúsorsot játszó ábrázattal új igéket hirdetni jöttök vissza, hanem osztozni a magyar közösségben. Tudom, ti nem kapni, hanem adni akartok majd, adni ennek az anyagilag leromlott nemzetnek kifogyhatatlan erőtartalékaitokból és adni valamit abból a törhetetlen magyarságotokból és istenhitetekből, amelyről ideát mindig a legkevesebbet beszéltek és a legkevesebbet tudtak, mert a ti börtönfalaitok a legvastagabbak voltak. Köszöntlek, kenyércsodák földje! Ne légy te nekünk gondtalanságot biztosító terülj asztalkám, de légy az, ami boldog és ezerszer áldott esztendőkben voltál: önmagadat maradéktalanul felkínáló, áldozatos: Élet! Szántó Róbert. / 1
