Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-04-12 / 15. szám

PMMUi&ET

Hol az igazság ?

Egy dán szerző Circus juris című darabját Hol az Igazság? címen hozta színre a Nemzeti Színház. Főként bérleti előadásokban kerül sorra a darab s a megindulás óta nagy színházi érdekeltség nyilatkozott a darabról. Általában kelletlenül fogadta a hivatalos és magán kritika a darabot

Hivatásos színházi emberek s igen jó ízlésű színházlátogatók bizonyosan vállalják azt a felelősséget, amelyet eddigi kritikáikban írásban megadtak, vagy élőszóval kifejezésre juttattak. Az egyházi lapoknak is van véleményük a darabról. Nekünk három ok miatt kell nyilatkoznunk:

1. A szerzőt nem ismerjük, de érzésünk szerint a dán evangélikus egyházban született. Még a fordítás ellenére is lehet érezni gondolatain keresztül azt, hogy hitbeli közösségben voltunk valamikor. Viszont a darab végighallgatása után, bár annak sok részlete komolyan tetszett, az az érzésünk erősödött, hogy a dán szerző már régen túl van azon az egyházi állásponton és magatartáson, amit a dán evangélikusokban eddig szerettünk.

2. Nem értettük s nem akarjuk megérteni azt a jelenetet, amikor a circus bemutató játékát az engedélyezés céljából egy bíró és egy rendőriszt végignézi, mit akart az író is és a fordító is, sőt az előadó színész is érzékeltetni akkor, amikor arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy ki a tulajdonos? A szereplő színész a kérdésre ég felé tárt karokkal és szemekkel válaszol: a Mester, az Ür. Még hallgatni sem volt jó ezt a két szót Nyitott kérdésnek szeretnénk tartani a darabból ez a részt. Dramaturgokkal s irodalmi szakemberekkel kellene beszélgetést folytatni arról, hogy az ő ítéletük szerint bántó-e a keresztyén érzületre. Lehet, hogy ők, mint érdektelenek, nem állítják ezt, de mi úgy éreztük, hogy itt nagyon súlyos eltévelyedésnek a nevét kellene használni. A közönség ennél a jelenetnél lélegzetvisszafojtva figyelt, mindenki gyötörte magát, hogy jóízlésével agyonhallgassa-e ezt a néhány szót, vagy csináljon perpatvart belőle. Miután a darab még nem bukott meg s a közönség még végighallgatja, sorainkban kifejezésre juttatott enyhe rosszalásunk megmarad s rábízzuk a kérdés felelős eldöntését egyházi és irodalmi felelős tényezőkre.

3. Nem volt egészen üdítő jelenet az sem, amikor a súlyemelő cirkuszi ember kihallgatása során személyi adatait elmondta. Kiderült, hogy teológus volt, majd afrikai misszionárius, akinek szülői sem a legtisztességesebb társadalmi életet élték. Néhány csípős megjegyzést engedhetett meg magának a színpadi szerző az európai és a vad emberek kultúrája és erkölcse között, maga pedig ez az alak az erdeti pályáról átnyergelt, vagy kisiklott magatartásában ellenpropaganda volt a teológus és missziói szolgálat tárgya tekintetében.

Sokszor megtörtént az már, hogy színdarabok tisztes polgári foglalkozásokat megbántottak s ha az érdekelt felek jogos sértődöttségüket nyilvánosságra hozták, a színházi és. napisajtó állandóan a színdarab segítségére sie4

dott bírálók és szemnyitogatók. Pár éve még lehetetlennek látszott, ami most már valóság, hogy egy bíróság előtt állott „falukutató” a kormány lap állandó cikkírója és hivatalosan is képviselheti nézeteit és vele együtt az új, ifjú Magyarország szavát. Most ugyanis az egységkeresés ideje van.

Természetesen ezek a tények és eredmények még korántsem jelentik azt, hogy most már minden a legjobb úton haladna. Ettől még nagyon messze vagyunk. Előbbi három cikkünk, amelyekben kultúr- életünknek csaknem kizárólag hibáira mutattunk rá, ezt bizonyítja. Sőt, hogy immár több éve, Szabó Dezső bírálatait hozzászámítva, több évtizede hangzanak el a figyelmeztető szók és alapjában a helyzet mégsem változott, bizonyítja, hogy a bajok olyan mélyen vannak, hogy csak több évtizedes munkával, egy-egy nemzedéknek elmúlása után lehet valamit elérni. Társadalmunknak olyan mélyen gyökerező hibái vannak, hogy nem elég kivágni a láthatókat, hanem még a gyökereit is ki kell tépni, csakhogy valami új, egészséges és erős nőhessen ki belőle.

Legelső teendő, hogy minél szélesebb körű, színvonalas folyóirat- kultúrát teremtsünk. Mert folyóirataink ugyan vannak, de nem mindegyik megfelelő. Ahogy a Magyar Üt írja: „Nem elég jól írni, hanem fontos dolgokról kell jól írni”. „Ha az író testben-lélekben azonos közösségével: minden közügy lesz a kezében.” Nekünk pedig sok olyan folyóiratunk van, ahol jól írnak, de nem fontos dolgokról és olyan írók, akik nagyon távol vannak attól, hogy közösségi embereknek lehessen őket nevezni. Már pedig nekünk mindnyájunknak arra van szükségünk, hogy a hiányzó magyar közösség, közösségi élet alakuljon ki.

Természetes dolog, hogy nagyon nehéz egy folyóiratnak, mint amilyen mi vagyunk, más folyóiratról beszélni. Ügy érezzük azonban, hogy az ügynek teszünk szolgálatot, ha felhívjuk a figyelmet, éppúgy, mint a könyvek esetében is tesszük, egy-egy folyóiratra is. Legszívesebben a Magyar Utat aiánlanók, mint hetilapot és mint hozzánk közelálló, nagyrészében protestáns hangú vállalkozást. Aki ezzel folytatja a közösségi élet terén való szemnyitogatásait és olvassa azokat a cikkeket, amiket lapunk egyházi jellege miatt nem tárgyalhat, vagy úgy nem tárgyalhat, az olyan lapot talált, amelyről azután nyugodtan indulhat el más irányokba is.

Magyar közönségünknek kétségen kívül irányításra van szüksége. Különben behálózzák a különféle érdekeltségek, amikben lehet jó is, de amik sok esetben mellékvágányra vezetik. A mi életünknek azonban nincsen ideje arra, hogy mellékvágányokon tévelyegjen, kérdéseink sem érnek rá annyira. Nagyon szükséges, hogy minél hamarább megoldódjanak. Keresztyénségünk és magyarságunk, magyar életünk van veszélyben (haldoklik a sok orvos között), fel kell támadnia, hogy élhesse az őt megillető életet. Kemény Péter.

A csendes napok mérlege

A hivatalos egyházi ifjúsági munka értéke és megítélése nincsen egészen közel egymáshoz. Több az elítélő elégedetlenség általában, mint az értékelő és méltányoló megnyilatkozás. Azok, akik érdekeltek a kérdésben, csak a legritkább esetben van szívük a kérdésben nyilatkozni s a felelősek s a szolgálatot végzők abban a meggyőződésben állják a kritikát, hogy azok részben öröktől fogva adva vannak, részben pedig lepattannak azokról, akik nem akarnak védekezni.

A pesti iparostanonciskolai ifjúsággal március első két hetében foglalkozott a három egyház: a római katolikus, a református és az evangélikus egyház. A római katolikus egyház gyakorlata rendszerint az volt, hogy templomba vitték az ifjúságot, gyóntató lelkészek fogadták őket gyóntató fülkéikben, majd megáldoztatták az ifjúságot. A református egyház gyülekezeti érdekek szerint végezte a munkát. Lelkészkörök szerint gyülekezeti termeikben fogadták őket, részükre vallásos összejövetelt és szeretetvendégséget tartottak. Az evangélikus egyház gyakorlata az volt, hogy a hét minden napján sorra látogatta két-három vallástanár valamennyi iparostanonciskolát s az itt összegyűjtött növendékek részére ébresztő előadásokat tartottak s mind-