Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-04-12 / 15. szám

ség nélkül, jó keresztyén mozgalmakat, mint Teleki Pál. Nemcsak a katolikus cserkészek lelkigyakorlatán, gyónásán és áldozásain jelent meg, hanem ott tudott lenni dunaszigeti KJE-táborokon és a nagy losonci protestáns ifjúsági táborozásokon is. A keresztyén Teleki Pál ugyanis felfedezte azt, hogy ember is, magyar is csak úgy lehet a szó igazi értelmében, ha a szívében újul meg: szívében, lelkében és életének legmélyebb gyökereiben lesz emberré és magyarrá. Ezért volt nagy nemzetnevelő programmjának örök alapkövetelménye a minden magyar ember önrevíziója. S ez volt az oka annak is, hogy sok kedves munkája közül mindig elsők között érdekelte a cserkészet. Nála ez nem passzió volt, hanem értékelése és felhasználása annak a komoly önrevízióra hajlamos és felelős munkavállalásnak, amelyet a cserkészet jelent. Hogy jóakaratát megint csak kevesen értették meg és a törtetők sokszor kihasználták, annak nem ő az oka.

Mi ezt a három jelzőt tudjuk mondani nemzetünk új halottjáról, amit már el is mondtunk, hogy ember volt, magyar és keresztyén. Nem külön-külön, hanem együtt. És rettenetes csapásnak kellett erre a háromra zúdulni, hogy úgy halt meg, ahogyan hallottuk rádiónkban és olvastuk újságjainkban. De nemzetünk nagy nevelőiétől még halálában is tanulni akarunk. Megtanuljuk tőle, hogy vannak idők és vannak felelősségek, amikor életünket is oda kell adnunk hazánkért és nemzetünkért. Döbbenetesen és fájdalmasan tanított meg bennünket erre Teleki Pál. Nem felejtjük el neki, de igaz keresztyén meggyőződésünk, hogy a tanítás módszerében tévedett. Utolsó mondanivalónk ezért imádsággá lesz: bocsássa meg ezt neki az Isten.

Mórocz Sándor.

Őrjáraton

IV.

A magyar kultúráiét félrelépéseit a magyar ifjúság bírálja a legélesebben. Ez nemcsak azt mutatja, hogy az ifjúság ma is, mint mindig, elégedetlen, hanem azt is, hogy ez a kultúráiét nem felel meg azoknak a várakozásoknak, amelyekkel a magyar ifjúság feléje tekint. Két világnak lehetne mondani a meglevőt és a keresettet, ha nem ugvnannak a világnak két oldala lenne, mint két különböző szempont eredménye. Két szempont van ugyanis, amelyik ugyanarról a világról beszél, de úgy, hogy annak a világnak írói és hangadói mindenütt magánügyet tárgyalnak, még ha közügyeket kevernek is belé, míg az az ifjúság világának írói a magánügyeket is úgy szólaltatják meg, hogy abból a köznek, a nemzetnek, a társadalomnak, egy-egy elhanyagolt osztályának, vidékeinek, vagy múltjának jajgatása hallatszik ki. Kodolányi ,,Ormánvság”-a, Móricz ,,Erdély”-e, Julianus, erre a legjobb példák. Természetes, hogy az ,,ifjúság” nem életkort akar jelenteni, hanem a nemzet ifjúi, feltörekvő erőit akarja megszemélyesíteni és természetes, hogy a ,,közügy” nem mesterségesen kitalált valami, hanem a régen lappangó, hiányzó és elnyomott közösségi szellem jelentkezése.

Ezt a hangot és ezeket a követeléseket az ifjúság inkább a folyóiratokban szólaltatja meg. Ma. tekintve, hogy a könyvkiadóvállalatok nem szeretnek üzleti kockázatot vállalni, az ifjúságnak magának kell módot keresnie arra, hoev megszólaljon. Azt mondjuk: kell, mert az ifjúság érzi a felelősséget és érzi, hogy milyen igaz a mondás: ,.bűnösök között cinkos, aki néma”. Éppen ezért az ifjúság állandóan beszél, hogy felrázzon és figyelmeztessen: baj van, vigyázz, el ne vesz- szen az, amit féltünk. Nem pilátusi kézmosás ez: mosom kezeimet, én ártatlan vagyok az igaz vérétől, ám ti lássátok — hanem prófétai kiáltás, sajnos, egyelőre sok esetben: kiáltónak szava a pusztában. Pedig ez a kiáltás nem ellentét-alkotás akar lenni. Azoknak, akik igényt emelnek arra, hogy ,,közügy”-ben szólaljanak meg, már régen nem az a törekvésük, hogy ellentétet, hanem hogy egyetértést hozzanak létre. Persze előbb szükség van arra, hogy a meglevő ellentét okait kitárjuk a világ elé, rámutogassunk a bűnökre és a hibákra. De ennek a rámutogatásnak kora már lejárt. Az elsők, akik elkezdték, akikre még megvető és megbélyegző volt a ,,falukutatás” szó, régen befoga1 nagy horderejű és nem helyiérdekű kérdést olyan pontossággal kell kezel- ; ni, mint amilyet ez az ügy megkíván. Nem láttam azt, hogy az „Ehre> sei Gott in der Hohe” nagypénteken elmarad. Nincs szó arról, hogy a Halleluja nagyböjtben szintén elmarad és helyette egyszerű Ament mond a gyülekezet. Nem közölte le D. R. a tervezet azon megállapítását, hogy a Kirchengebet miért nincsen a szószéki szolgálatra hagyva, hanem miért az oltár előtt mondja a lelkész. Egészen más képet kap az ember, ha ezt a liturgiaterveze- [ tét a maga eredetijében olvassa, mint abból a kivonatból, amelyet a cikkben megtalálunk.

Nem vagyok D. R.-el egy véleményen ott sem, amikor azt mondja: „A befejező oitári szolgálatban az imádság után a lelkész a Miatyánkot a rövid formában (Lukács) mondja el, a Máte- íéle befejezést már a gyülekezet teszi hozzá. Olyan engedmény ez a romai egyháznak, amit nagyon meg kell gondolni, mielőtt elfogadnánk.” Nem tudom, milyen engedmény volna ez a romai egyháznak! Aki Jánossy Lajos professzor könyvét „Az evangélikus liturgia megújhodása történeti és elvi alapon olvasta, az emlékszik arra, hogy a Miatyánknak és a doxologiának külön való imádkozása egyáltalán nem új J dolog. (Lásd a 118. oldalon a neuendet- telsaui liturgia III. részét, vagy a 209. oldalon, ahol egy liturgiatervezetben szintén csak a 7. kérésig mondja a lelkész az Úr imáját és a gyülekezet fejezi aztán be a doxologiával.) Rajkai gyülekezetünkben is így van ez és mi úgy véljük, hogy semmiféle engedményt nem tettünk senkinek, amikor így imádkozunk. Csak mint érdekességet említem, hogy gyülekezetünkben az Űrvacsorát befejező imádság (hálaadó collecta imádság) ugyanaz, amelyet Luther Deutsche Messejében találunk.

Nem írom alá D. R.-nek azt a befejező megállapítását sem, hogy: „Ha gyenge és eredeti is a tervezet, jobb híjában — megfelelő módosítással elfogadható.” Ha gyenge: ne fogadjuk el. De szerény véleményem szerint egyáltalában nem gyenge. Sőt, ha az ember összehasonlítja azokkal az istentiszteleti rendekkel, amelyek az evangélikus liturgiára nézve egyedül mérvadók: a Formula Missae és a Deutsche Messe istentiszteleti rendjével, akkor azt kell mondanunk, hogy Budaker a mai helyzetnek megfelelően és a gyülekezeti viszonyokat szemelött tartva, minden lényegeset beleillesztett ebbe a tervezetbe. Nagyon szerettem volna, hogy ha D. R. még azt is megírta volna, hogy milyen mértékkel mérve gyenge ez a tervezet.

D. R.-nek csak abban adhatok igazat, hogy „a tervezetet hozzájárulás céljából a teol. kar gyakorlati képviselője elé kellene terjeszteni”, valóban tévedés. Nem hozzájárulás, hanem átnézés és véleményadás céljából lehet oda terjeszteni. A fontos az, hogy gyülekezeteink, elsősorban a német gyülekezetek lelkészei minél komolyabban foglalkozzanak a kérdéssel. Akkor eltűnik majd ezen a fronton is a sivárság és a liturgián keresztül új hang szólal majd meg német gyülekezeteink templomá- i ban.

Weitler Ödön rajkai lelkész.

3