Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-11 / 2. szám

Ki a szabad ember ?

Hosszú idő óta úgy beszélünk magunkról, hogy mi magyarok szabadságszerető nép vagyunk. A történelem is igazolja szabad- ságszeretetünket. Igaz beszéd, hogy sok millió magyarnak azért kellett elvéreznie történelmi századaink során, mert életünknél is jobban szerettük szabadságunkat.

De értsük meg, hogy a szabadság szeretete és a szabadság ott kezdődik, ahol az ember megszűnik szolga lenni. Szolga pedig az, akinek élete felett könyörtelen törvények uralkodnak. Ezért eredete és születése szerint az egész emberiség szolga. Az, mert könyörtelen és önmagától független törvényeknek kell engedelmeskednie. A primitív ember érezte, hogy valami rettenetes, felmérhetetlen hatalmasság uralkodik fölötte. Törvényeit megpróbálta emberi szavakba összesűríteni s hogy a törvény örök forrását kiengesztelje, áldozatokat mutatott be a legfőbb úrnak. Hol a termés legjavát, hol állatai elejét áldozta a rettenetes Istennek, hol meg élő embereket falazott be épülő várfalakba és égetett meg sistergő tűzön. Később, mikor Isten szavakban megnyilatkozó kegyelméből látása tisztult, az ótestámentomi törvényt akarta betölteni csikorgó fogakkal és az erőfeszítéstől meggörbült háttal. De minden hiába volt. Sistergő áldozati tüzek, ezernyi kultikus mosakodás, jóakarat és kuruzslás semmit sem segített. Az ember szolga maradt mindaddig, amíg a Jézus Krisztus meg nem szabadította őt a törvény félelmétől, meg a szolgaság igájától. Mert Krisztusban lett nyilvánvalóvá, hogy mi csak egy szabadító által leszünk igazán szabadok. Mert Krisztus által tudtuk

meg, hogy Isten nem rettenetes bálvány, aki füstölgő áldozati oltárt és feláldozott állatokat s embereket követel tőlünk. Általa tudtuk meg, hogy Isten Atya, aki szabad családjával és gyermekeivel, velünk akar együtt lenni. Megváltott és megvett bennünket gyermekeivé. Jézus Krisztus volt az ár. Olcsóbban Isten sem tudta megcsinálni.

Azóta tudjuk, hogy szabad emberek ott születnek, ahol Isten családja van jelen. Mert ezek az emberek tudják, hogy mindent: keresetet, házat, ruhát, családot, életet, mindent elveszthetnek. Aki Istennel jár és Isten családjához tartozik, még ha mindezt elveszíti is, élete mégis megmarad, mert az örök Isten veszi kezébe az ő halandó sorsát.

Ezért van az, hogy igazán szabad emberek nálunk csak a ke- resztyénség hőskorában születtek. Utoljára talán akkor, amikor a reformáció vezette vissza az embereket Isten örök családjához. így tudtak egyéni és közösségi életünkben nagy és névtelen szabadsághősök születni, akik nagy urakkal, szultánokkal és Habsburgokkal szemben mindent fel tudtak arra az egy lapra tenni, hogy nekünk szabadon kell élnünk, mert szabad embernek és szabad nem„Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ö Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiák vagytok, kibocsátotta Isten az Ö Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abba, Atya. Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú. Istennek örököse is Krisztus által.”

Gál. 4:3—7.

zetnek rendelt bennünket Isten. Lehet ezzel az állítással szemben vitatkozni, lehet teológizálni és megalkudni, de történelmünk mégis csak azt bizonyítja, hogy a szabadság igazi szeretete nálunk együtt kezdődött és együtt harcolt az Istenhez vezető reformációval.

Azóta megdöbbentően nagyot fordult a sorsunk. Megalkudtunk és kompromisszumokat kötöttünk. Szabad emberek helyett szolgákká lettünk. Tettük mindezt azért, mert kiveszett szívünkből Isten igaz szeretete. Istennél jobban kezdtük szeretni kenyerünket, ruhánkat, polgári kényelemmel berendezett hajlékunkat. így alkalmazkodtunk a világhoz Isten helyett. S ezzel az alkalmazkodással együtt elfeledtünk szabadok is lenni. Hivatalainkban igazi szolgalélekkel lessük főnökeink szavát és elfelejtettük a kiállást, még ha a napnál világosabban is nekünk van igazunk. Átvesszük a hatalmasok szózatait és szajkómódon ismételgetjük őket, mert nyereséget és jutalmat remélünk érte a győztes hatalmasoktól. Nemzeti létünkben elfelejtettük saját múltúnkat, jövendőnket és hivatásunkat nézni.

Száz szónak is egy a vége. Szolgákká lettünk, mert elszakadtunk megszabadító Urunktól. Sokan megtehetik ezt. De a magyar pro- testántizmus soha sem. És kevés sürgősebb dolgunk van, mint ismét a szabadság kifejezhetetlen nagy méltóságára emelkednünk. S ennek az az útja, hogy találjunk haza Urunkhoz és Atyánkhoz. Szabad emberségünk és szabad nemzeti létünk tehát ott kezdődik, amikor útmutatónkká és vezérünkké újra Isten igéje válik.

M. S.

1