Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-11 / 2. szám
BMKfllkUSELÉÍ Karácsonyom is Szilveszterem Hosszú évek után az idén nem töltöttem igehirdető szolgálatban karácsonyt, és újévet. Megvallom, furcsa volt, de sokat tapasztalhattam. Átböngésztem a papírkorlátozó rendelet ellenére is most vaskos újságokat. A különböző napilapok és szépirodalmi lapok egyaránt már hetekkel előbb készültek, hogy karácsonyra mindenből a legjavát adják. A szent család betlehemi képe ott van majdnem minden lapon, azonban szörnyű, hogy pl. a Tolnai Világlapja milyen iromba alakokat fest a lapra. Az az érzése az embernek, hogy bármilyen is volt az első karácsonyi kép, csak ilyen nem lehetett. Ez a kép nemhogy áhítatot keltene, inkább szánalomra vagy mosolyra indít. Mennyivel szebb a Képes Vasárnap karácsonyi képsorozata, köztük is a behavazott tájon templomba igyekvő hívő lelkek. Csaknem minden budapesti és vidéki lap „Karácsony" címen szólaltatja meg vezércikkíróját. Némelyik vidéki lap már az előző napon is szól karácsonyról, legtöbb azonban nem az ügyes tollforgató leleményességével vagy a hívő ember alázatával, hanem semmitérő szóvirágok és „sodorítványok" butaságaival. Idézek: „Csodálatosan jó és csodálatosan nagy ez a szépséges szó: karácsonyi Egy végtelenül hosszúnak látszó esztendő multbatűnő napjai után most — egyetlen egyszer az esztendőben — sutba dobjuk néhány röpke órára a gondokat, amelyekből túlbőven kijutott mindenkinek, a bajokat, amelyek édestestvérei a gondnak és amelyek híven kitartottak mindig és minden körülmények között mellettünk. Most a szívé a szó. Az emberiség áhítozza a szeretetet és a szeretet ünepén mindig meg is találja ... A bethlehemi jászol fölött vakító tisztasággal csillog a csillag, az emberiség előkeresi jobbik énjét és néhány ünnepi órára boldog lesz... A keserű földgömb keserű embereinek szélesre tágul a mellkasa és a piros, meleg szív dobogni kezd". „Karácsony" cím alatt „jóságról és rosszaságról gondolkozom" — kezdi cikkét egyik jónevű íiónk. Csak örülhetünk, amikor egy-egy lap karácsonyi cikk írására lelkészeket kér fel, azonban ök is sokszor elragadtatják magukat és üres frázissá teszik az angyali éneket: Dicsőség a magasságban Istennek ... A Megváltó születésnapjának ünnepi fényére még mindig a háború árnya borul ma . . . Születésének ünnepét csak akkor ülhetjük meg tiszta lelkiismerettel, ha Isten dicsőségét azzal a jóakarattal szolgálja az emberiség, amely nélkül nem lehet igazság, tehát nem lehet béke sem a földön." Gondolkodásra méltó szavak, melyek karácsonyi bűnbánatra késztetnek. Legkedvesebb karácsonyi olvasmányom Megyery Ellának szép prózája volt a Pesti Hírlap ünnepi számában (Betlehem). Útleírás. Odavezet mindnyájunkat Krisztus bölcsőjéhez. Minden karácsonykor elmegyek az éjféli misére és úgy érzem, csodálatos erő van ezekben a régi magyar karácsonyi népénekekben. Milyen szegény ehhez képest a mi karácsonyi énekköltészetünk! Időm legnagyobb részét otthonomban töltöttem. ^Hallgattam a rádiót. Azok számára, akik a láthatatlan templomban 2 Az egyelni Ugatok egyházi vezetése Egyházunkon belül mindig időszerű lesz az egyetemi hallgatók lelki ügyeivel való foglalkozás. De különösen felhívta erre a kérdésre a figyelmet D. Raffay Sándor püspök újévi nyilatkozatában. Az egyház mellett élők erősen találva érzik magukat, e kérdésre gondolva, a Híd című heti újság eddig megjelent két cikke miatt. Már elöljárójában reflektálunk a két címre: „Ifjúságunk oldott kévéje”, „Ifjúságunk betegágya mellett”, olyan mondanivaló és olvasnivalókat ígérnek, amelyekkel nemcsak felkeltik az olvasó figyelmét, hanem az egész magyar nemzeti és keresztyén közvéleményt eleve rákényszerítik arra, hogy a kérdéssel foglalkozzanak. A szülői házban járni és beszélni megtanult gyermek, amikor az első küszöbön, az elemi iskola kapuján átlépett, úgy érezte maga mögött a szülői házat, mint ami elválaszthatatlan az iskolától. A második küszöb átlépése után, amikor a gyermek a középfokú iskola padjai között ágaskodott, a tanulás és tanításnak az elemi iskolától sokban különböző formáinak megszokása után, a szülőkkel együtt általánosságban azt érzékelte, hogy a szóban forgó intézet: alma mater. Ahol nem volt az, ott hibás volt az állam, a tanító rend és a szülők összesége is. A harmadik küszöb átlépése előtt gyermek és szülő egyaránt azt érezte, hogy ott kezdődik a szabadság. Az egyetem ifjúsága, akárhogy forgatjuk a dolgot, a tanszabadság ideális szféráiba érkezik meg. Ezért örök probléma az egyetemi ifjúság ügye. Hogy az így előálló nagy szakadékot át- hidalja-e teológiai főiskolákon a mindenki számára kötelező internátus, vagy a laikus tantárgyakat tanuló ifjúság részére az egyházak által fenntartott egyházi szellemben nevelő internátusok, az külön kérdés. A kérdéssel való foglalkozás megköveteli azt a legőszintébb vallomásban megnyilatkozó kijelentést, hogy az egyetemi ifjúság lelki állapotának mostani, kedvezőtlennek látszó helyeztéért egyházunkban senki felelősségre nem vonható. Tehát sem a helyi egyház, sem a múltban az ifjúsággal foglalkozott egyházi alkalmazottak, sőt még a szülői ház sem. Ezeket a sorokat csak olyan valaki vallhatja, aki az egyetemi ifjúság érdekében kezdeményezett egyházi és nemzeti vállalkozásokat Budapesten egészen közelről ismeri közel 25 esztendeje. Amikor a háború idején a tanulmányi szabadság alatt vizsgázó katonák lepték el az egyetemi padokat és tanári szobákat, ezek az ifjak a háború nevelő hatása alatt állottak s velük szemben minden felelős tényező azt érezte, hogy ezek az egyetemi polgárok nagy részben kiállották a legerősebb szigorlatokat. A katona-egyetemi-hallgatóság után következett a krisztiánizálódott egyetemi szellem új oktatása, melynek résztvevői különleges biztatás és személyes meghívások után lépték át az egyetem küszöbét. Ennek az ifjúságnak a különböző egyházi alakulatok siettek segítségükre, mert amióta egyetemi oktatás van hazánkban, talán ekkor voltak a legelszegényedettebbek úgy a hallgatók, mint a szülők is. Ebben az időben a különböző egyetemi menzák és egyszerű diákotthonok fűtetlen szobáiban erősen aszketikus életmódra kényszerült az egyetemi polgárság. Ekkor nem kellett hívni az egyetemi ifjúságot a templomba. A Deáktéri templom az 1920—1926. években tele volt evangélikus egyetemi hallgatókkal. Az a rövid ideig tartó gazdasági fellendülés, amely ezekben az években elöntötte hazánkat, egyetemi vonatkozásban érdekes jelenségeket mutatott. Ezekben az években nőttek nagyra a legnagyobb és legkisebb, nemzeti vagy egyházi diákegyesületekben a diákvezérek, akik az egyetemeken nem vizsgáztak summa cum laude, de akik vezéri és más jónevű címeket ölthettek magukra s ezenfelül bejutottak a rendkívül nehéz elhelyezkedhetésű időkben a váratlan jó állásokba. Százával élnek ma fővárosunkban és vidéki centrumokban azok a férfiak, akik igen szerényre méretezett önbizalommal lépték át a harmadik küszöböt s ma professzoraikat jövedelemben és tiszteletben felülmúló állásokban helyezkedtek el. A nagy többség pedig a legalsóbb régiókban vergődött, az el nem helvezked- hetés borzalmait és kálváriáit élték át, ekkor voltak mérnökvillamos- kalauzok és mozizongorásbölcsészek és szállodai medikusliftboyok divatban. Az egyetemi polgárok soraiban bekövetkezett eme kiáltó ellentétek adták melegágyát az egyetemi egyesületek között azóta is
