Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-03-01 / 9. szám

EÄNCaikUSELET

kony irányítója a tüdővész és a halál magyar népünk elleni nagy támadása mögé. Tönkre kell tenni a tbc. utánpótlási iwnalait, meg kell ölni magyar földön a nyomort! Dezséry László.

Egy szó Elért javára

Lapunk folyó évi 5. számában G. L. tollából Elért erlangeni professzornak a múlt évben kiadott dogmatikájáról egy ismertetés jelent meg, melyet nem hagyhatok szó nélkül.

A bíráló először a legélénkebb kifejezésekkel írja le azt a nagy várakozást, mellyel Elért új könyvét kezébe vette, hogy aztán még élénkebben, többszörösen is hangoztatott mély szomorúsággal juttassa kifejezésre azt a csalódást, mely a mű áttanulmányozása után lelkét elfogta. Egyáltalánosan megállapíthatni véli, hogy a hírneves szerzőnek ez a „tiszteletreméltó vállalkozása nem sikerült”. Sőt a Protestáns Szemle egyidejűleg megjelent februári számában az európai protestantizmus mai helyzetéről szólva annyira megy, hogy Elért dogmatikáját a mai szellemi élet, s egyebek között éppen a teológiai munkálkodás terén észlelhető dekadencia jelenségei közé sorozza be.

Megvallom, hogy engem viszont a tisztelt bíráló súlyos ítéletmondása szomorított el. Az ítélet súlyosságán ugyanis mit sem változtat az az elismerés, mellyel az ismertetés végén a mű egyes részeinek és általában „tudományos jellegének” adózik.

A bírálónak természetesen jogában áll valamely írásművet azokból a szempontokból elbírálni, amelyekből elbírálni jónak látja. De éppen ilyen természetes az is, hogy ezeknek a szempontoknak vagy magukban helytállóknak kell lenniök vagy pedig a bírálónak külön igazolnia kell szempontjai helytállóságát. Különösen szükséges és fontos ez akkor, ha olyan, még hívei körén messze túl is kiválónak elismert szerző művéről van szó, amilyen Elért professzor. A bíráló ismertetésében azonban, sajnos, hiába keressük azokat az általános szempontokat, melyek őt súlyos ítéletére vezették. Azok az egyes kifogások pedig, amelyeket a mű ellen felhoz, nem mutatkoznak egyszerűen helytállóknak.

A könyv első fejezeteiben a szerző nem arra vállalkozik, hogy „az evangélikus gondolat összeférhetőségét a nemzeti szociálizmussal érthetővé tegye”, hanem jellemzi azt a szellemi helyzetet, melyben a mai németországi evangélikus teológia a maga munkáját végzi és megszólal. Hogy a szerző az uralkodó irányzattal szemben a helyeset és a helytelent szétválasztani törekvő krisztusi állásponton áll, az ebből a művéből is kiolvasható és egyébként is ismeretes. A további alapvető részben pedig a szerző a természetes embernek Isten haragja alatti állapotában tanúsított különféle magatartásáról és az emberi öneszméletnek a végső komolyságig való kiéleződéséről olyan geniális meglátásokban gazdag fejtegetést ad, mely a teológiai, „apologetikai” irodalomban valósággal párját ritkítja és éppen az ige gyakorlati szolgálatára nézve — természetesen a kellő áttétel és alkalmazás útján — rendkívül tanulságos és hasznos. Az egész mű belső egysége is valósággal nagyszerűen domborodik ki előttünk, ha meglátjuk azt, hogy a törvény és az evangélium szigorú — lutheri — megkülönböztetéséből adódó vezérlő szempont, ezzel kapcsolatban az evangélium legközép- pontibb igazsága, Istennek a Jézus Krisztusban megjelent megváltó, a világot kiengesztelő kegyelme milyen nagy következetességgel érvényesül az egész művön keresztül és teszi azt egy lelkes, szerves egésszé. Ezzel szemben az egyes fejezetek sorrendjének, másként való elhelvé- zésének a kérdése és lehetősége teljesen alárendelt ügy.

Azt sem lehet belátni, miért legyen „nagy baj, ha a professzor egy személyben szisztematikus és történész”. Alapos dogma- és teológiatörténeti tudás nélkül senki sem lehet jó szisztematikus, mert a problémák jelentőségét csak történetükből íehet teljesen megismerni. Elért a dogmatikai problémák történetéből azokat a legkimagaslóbb pontokat igyekszik kiemelni, amelyek valamikép a lutheri megoldás felé mutatják az útat s ha ezt megfigyeljük, akkor az eredmény nem valami „szkepszisféle” érzés, hanem éppen az ellenkezője. De az is, amit

eleget. Lehet, hogy bátorságunk nem volt hozzá. Lényegében mégis csak hitetlenség ennek a neve. Lehet, hogy csak magunkkal törődtünk. Ez is a hitetlenség édes gyermeke. És jó nekünk nagyon, ha mindnyájan bűnbánatot tudunk tartani a többiek szenvedése miatt, mert ebből születik az új erő, amely megköveteli hangosan és nyíltan minden munkának a maga idejében való elvégzését.

Ez lenne az a keresztyén közvélemény, amely nem engedi meg, hogy a gonosz vegye kezébe sorsunk gyeplőjét. De ehhez mindenek előtt az kell, hogy mi magunk ne szolgáljuk a gonoszt, se magunkban, se másban. A sátánt pedig csak a bűnbánatban lehet meggyülölni.

Nagyon-nagyon sürgős bizony, hogy körülnézzünk világos, nyitott szemmel hazánkban is, meg világunkban is. Mert Isten már gondoskodott róla, hogy láthassunk, érthessünk és megbánhassuk bűneinket. M.

A bélpoklosok között

Kinek jutna eszébe odahaza, hogy a világon 5 millióra becsülik a bélpoklosok számát és hogy ebből egyötöd éppen Kínára esik. Nálunk odahaza csupán a tíz bélpoklos meggyógyítása kapcsán hallunk róluk, itt pedig gyakrabban összetalálkozunk velük, mint azt mi magunk észrevesszük. Mert korántsem szabad azt gondolnunk, hogy ez az egy millió ember elszigetelve él a többitől bizonyos telepeken. Sajnos, Kína nem rendelkezik annyi leprateleppel, hogy azokban össze- gyüjthetők lennének a legsúlyosabb bélpoklosságban sínylődök. Kezdődő bélpoklosságban sínylődök pedig egészen rendesen végzik hétköznapi kötelességeiket. Tehetik ezt annál is inkább, mert a bélpoklosság nem terjed olyan egyszerű érintkezés útján és nem is terjed olyan gyorsan, mint a többi ragályosnak ismert betegség. A bélpoklosokat kezelő orvos szemünk láttára tapogatta és vizsgálta bélpoklos betegeit és a vizsgálat és kezelés után sem tett egyebet, mint hogy szappannal megmosta kezét, pedig nem kevesebb, mint 23 esetet kezelt akkor, amikor végig nézhettük a lep- rások kezeltetési módját. Soha nem látott dolgokat láttam és hallottam nem sok idővel ezelőtt, amikor töb- bedmagammal elmehettünk az. egyik itteni missziói kórház leprásokat kezelő állomására.

Az akkor kezelésre megjelent 28 ember — férfi, nő, gyermek — beteg - sége a legkülönbözőbb fokozatokat mutatta. Voltak közöttük egészen kezdődő esetek, voltak kigyógyultak, javulófélben levők, de voltak szánalom- raméltó kézfejnélküliek, sőt olyanok is. akiknek mindkét alsókarjukat felemésztette ez a betegség. S ezekről az emberekről több oldalról hangzott el az a megállapítás, hogy „evangéliumi szempontból a leprások között végzeU munka a legtöbb gyümölcsöt hozó kórházi tevékenység”. Valóban nem egy hálától telt emberrel találkoztunk a leprások között.

3