Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-02-02 / 5. szám
34. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 5. szám Az új magyar énekeskönyv. Utóbbi időben többször került szóba az egyházi fórumokon egy új magyar énekeskönyv létrehozásának a szükségessége. S valószínűen ettől a szükség- érzettől hajtatva, egy terjedelmes énekgyűjtemény - kéziratot nyújtott be Bartos Pál szarvasi lelkész az egyet, énekügyi bizottsághoz, kérvén annak meg- bírálását, illetve ajánló sorokkal való felterjesztését az Egyetemes Közgyűléshez. Én, aki jelen voltam mind a két fórumon, an^ nak a véleményemnek adtam ott kifejezést, hogy az Egyházegyetem ne adogasson engedélyeket sem egyeseknek, sem csoportoknak új énekeskönyvek kiadására, hanem ő maga adjon ki egy énekeskönyvet, természetesen az összes jogos igények figyelembevételével, s annak használatát azután egyetemesen tegye kötelezővé; ami által meg lehetne szüntetni egyházunkban azt a sok divergenciát, amely ezen a téren ' tapasztalható s amely bizony nem egyszer zavaróan hat úgy a lelkészekre, mint a hívekre. Tapasztaltuk ugyanis, hogy ha valahol széles körből összejön vünk, még a legkardinálisabb énekeinket sem tudjuk egyöntetűen elénekelni. A protestantizmusnak ugyan nem szigorú követelménye a külsőségekben való egység, de azért nagyon jó az, különösen az egyházi ének terén, amely olyan közelről érinti a hívek lelkületét. Nem szabad azt megengedni, hogy egyházunknak nagybecsű közvagyona: az egyházi ének csak aféle Csáky-szalmája legyen, amelyet akárki is kénye-kedve szerint ide-oda ráncigálhasson. Ha valamely hívünk valahol a lutheránus éneket megtanulta, akkor azt tudja elénekelni akárhol is az országban. Ide pedig csak egy egyetemes énekes- és korálkönyv vezethet el bennünket. Nézetem szerint nagyon kicsi kikötés az Egy- házegyetemtöl, hogy a kiadandó énekeskönyvet csupán csak hitelvi szempontból bíráltatja meg, miért hiszen a dogmatikailag kifogástalan énekeskönyv is még nagyon gyenge s egyházunk énekügyének nem megfelelő képviselője lehet. Ezért egy olyan énekeskönyv kiadására gondolok, amely magában egyesítené az evang. énekköltészet gyöngyeit s úgy szövegileg, mint zeneileg is a legmagasabb színvonalon álljon s amellett tekintettel lenne a magyarosodó gyülekezetek igényeire is. Mert az ilyen énekeskönyv nemzeti missziót is teljesítene. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy erősen magyarosodó híveinket úgy lehet legkönnyebben a magyarnyelvű istentiszteletekhez szoktatni, ha ők ott a nem magyarnyelvű istentiszteleteiken megszokott és megkedvelt énekeiket is megtalálják. A Dunántúli Énekeskönyv, sajnos, nem volt eléggé tekintettel erre a fontos érdekre. Minden kiváló vonásai meálett is ez az énekeskönyv hiányos és dallamszegény s míg egyfelől sok benne a tautológia, másfelöl igen fontos alkalmakra s teológiai fogalmakra nem találunk benne megfelelő énekanyagot. Én nem szeretem azt a többször hangoztatott érvelést, hogy »nekünk így is jó; nekünk a kevesebb is elég«. Egy olyan nagyjelentőségű és szent üggyel szemben, mint aminő az evang. énekügy, ez az érvelés nem helytálló. Jó valakinek a kevés talán azért, mert a többit, az ugyancsak szépet, vagy talán még szebbet nem ismeri. Enekkészletünk, amint már mondottam, nagyon nagyjelentőségű közvagyon, amelyet senkinek felületességből, vagy kényelemből csonkítani, szegényíteni nem szabad. A benne rejlő hatóerőket minél teljesebb mértékben kell a lelkek építésére felhasználni. S ez áll a tótnyelvü énekeskönyvekre vonatkozóan is. Tudjuk ugyanis, hogy a Tranoscius olyan népet nevelt, amely hitbuzgóság tekintetében elsőrendű. Miért ne használnók fel tehát annak egyes kiváló énekeit a magyar hívek lelkének az építésére is? Megtörtént nem egyszer gyűlési alkalmakkor, hojgy én a templomban tartott istentiszteletek sorrendjébe egy-egy Tranoscius-éneket is becsúsztattam, amelyet idegenből jött vendégeink nem ismertek és ime, nagyon sokszor elragadtatással szóltak egy-egy ilyen énekünknek a szépsége felől. Nem kell tehát ijedezni attól, hogy mi néhányan eladdig ismeretlen ételeket is kívánunk feltálalni a közös asztalra; meggyőződésem, hogy meg fogják szeretni azokat. Kívánatosnak tartanám az egyetemes énekeskönyv létrehozását anyagi okokból is. Ma az énekeskönyv az egyetlen egyházirodalmi termék, amely szépen jövedelmez. Még ha a legszerényebbre szabnék is az árát, még akkor is, mivel tömegesen fogyasztódig. örökké siránkozunk, hogy a missziókat, a szórványokat nem tudjuk kellő számú énekeskönyvvel ellátni, örökké panaszoljuk, hogy egyházi irodalmunk pang. Persze nincs termék, mert nincsen kiadó, nincsen pénz. Milyen jó lenne, ha a méltányos kiadói haszon az Egyházegyetem pénztárába folyna be, hogy azzal a mutatkozó hézagokat töltse ki s eler- nyedt egyházi irodalmunknak is segítséget nyújthasson. Az Egyházegyetem mindenkinél könnyebben és sikeresebben oldhatná meg az egyetemes énekeskönyv kérdését, mivel őneki legjobban áll módjában megteremtenie az erre alkalmas faktorokat. Az egyetemes énekügyi bizottságot úgy kell összeállítani, hogy abban a hozzáértők minden fajtája bent legyen. Legyen ott poéta is, muzsikus is, és legyen egy csomó gyakorlati ember is, akik ismerik a népleiket, az egyházi viszonyokat és akiknek kedvük van az éneküggyel foglalkozni. Csak puszta elméletekkel és okoskodásokkal nem lehet ezt a kérdést megoldani. Hozzá kell látni a munkához! S meggyőződésem szerint két év alatt meg lehetne ezt a munkát csinálni, ha évenként többször is összeülnének a munkásai, mivel az én meglátásom szerint az anyag megvan hozzá, és csak összegyűjteni, megrostálni, kiegészíteni, átsimítgatni és rendszerbe foglalni kellene azt. Ezzel az eljárással sok energiát és pénzt lehetne megtakarítani. És megtakaríthatnánk azt az ellenszenvet is, amely a sok kísérletezéssel s énekkönyv- változtatással együtt jár; mert ne feledjük, hogy egy- egy énekeskönyvnek a bevezetése a hívekre nézve újabb és újabb megterhelést jelent. Ezen elvi jelentőségű megjegyzéseim után áttérek a szarvasi tervezetre. A szarvasi tervezet, mint munkateljesítmény, a legnagyobb elismerést érdemli meg, mert hiszen nagy szorgalomnak és ügybuzgalomnak a tanujele. S amikor én ahoz bírálgatva hozzányúlok, nem vehető az részemről tiszteletlenségnek, vagy lekicsinylésnek, hanem olyan komoly s becsületes törekvésnek, aminő a szarvasiakat is mozgatta, hogy egyházunk ének- ügyének használjanak. Előre kell bocsátanom, hogy én a szarvasi tervezet minden énekének a kéziratát nem láttam) s így képet a tervezett munkáról csak a kibocsátott ívekből s az azokon felsorolt számokból alkottam meg mamagnak. A szarvasi tervezet — kicsi híján — ezer éneket kíván az új énekeskönyvbe felvenni. Nekem az sok! Ez a mennyiség túlterhelése lenne egy gyakorlati célt szolgáló eszköznek s túlhaladná a hívek befogadó képességét. Sok a dallam is, körülbelül 250, amelyeket az énekeskönyvben megszólaltatni kíván. Egy ilyen nagy tömeget nem bír megemészteni a népiélek. annál kevésbé, mivel a dallamok között — amint látom — sok nehézkes is van. Amitől főképen félek, az énekek között vannak 16 és 20 strófás énekek is, amelyeknek jókora része még megrövidítve is alighanem használatlan marad. A szarvasi tervezet a tótban használatos istentiszteletet kezdő éneket és kyriét is felöleli gyűjteményében, holott a magyar istentiszteletek kialakítása ma már egészen más irányt vett az új liturgia szerint. Túlságosan régies vonás is sok van a szarvasi
