Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-12-13 / 49. szám

374. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. december 13. idő előtt a küzdelemből, de természetes úton, legalább a siker reményének tudatában, míg az egyeduralom idején a legtöbb a küzdelem és a siker reményének önkéntes feladásával. Ez azonban legtöbbször az elfáradásnak a kóros jele, amelynek az a vége, hogy mindig többen vonulnak vissza a közügyektől, ezeket tehát mind' kevesebben és — sajnos — sokszor mind’ kevesebb hozzáértéssel is intézik. Különösen nálunk fontos ez, ahol ezt az elkedvetlenedést olyan gyakran tapasztaljuk, így adunk alkalmat és módot a javíthatatlan középszerűségnek a közügyek intézésére. De ez talán még jó, mert ha nem is viszi azt előre, de legalább nem ront rajta. Egy helyben ta- pogatása legalább a haladás látszatát kelti. Egv másik — és talán gyakoribb — megoldás, mikor a felmerülő kérdéseket és nehéz tár­sadalmi feladatokat bizonyos megkönnyebbü­léssel hárítják át az államra, amely rideg lii- vatalszellemével valamelyes gépies megoldást alkalmaz. Micsoda ez más, mint szellemi nem­zetrontás, útegyengetés az elgépiesedéshez? Vájjon nem fenyeget-e hasonló veszély egyházi intézményeink építése körül? Az a bomlasztó szellem, amely falait ostromolja, nem ütött-e már eddig is keskeny rést azokon? Itt elsősorban a hitetlenség az, amely bomlaszt. Vigyázzunk, hogy ennek szelleme fel ne üsse ismét a fejét, annál kevésbbé hódítsa meg egyházunk erődövének leginkább előretolt, el­szigetelt bástyáit. Az Országos Luther Szövetség feladata: ezeken a bástyákon őrtállni. Nem szabad neki a legigénytelenebbnek látszó, de evangélikus egyházunkkal szoros kapcsolatban álló bárminemű kérdésben a ké­nyelmesebb elodázó vagy lerázó álláspontot elfoglalni csak azért, mert ez a pillanatnyi ne­hézségeken könnyebben átsegít. Ezt eddig sem tette. Az egyháznak pedig, elsősorban lelkészeik jó példája nyomán hithű jellemeket kell nevelni tudnia. A társadalom elgépiesedésének meg­akadályozása ezen múlik. Vigyázzunk, mert ha e téren engedékenyek vagyunk, ezt a hanyag­ságot egyházi térre is könnyen átvihetjük. ügy érzem, hogy itt még különösen sok a tennivaló nálunk. Az a bizonyos túlzott szabadelvű gon­dolkodás, amely annyira jellemez bennünket, külső és nagy tapintattal párosult meggyőző- déses, vagyis lelki fegyelem nélkül csak bom­laszt. Egyházunk belső élete ezért hagy olyan sok kívánnivalót fenn még most is. A sok reverzálisadásnak ez az igazi oka. — Hűsé­günkben nem vagyunk hajthatatlanok és eb­ben az állhatatosságban kitartók. Az Országos Luther Szövetség legyen hatalmas őrtornya az egyháznak, amelyből fél­tékenyen őrködő és élesen bíráló szemével mindent meglát, veszély idején pedig az áll­hatatos hűség vigyázó fényszórójával minden gyanús jelenségre idejekorán rávilágít. Ne engedje evangélikus társadalmunkat elgépiesíteni. Leheljen abba tántoríthatatlan evangélikus szellemet és megalkuvást nem tűrő evangélikus öntudatot oda is, ahova a szónok hangja már nem hallatszik el, vagy azt nem akarják meghallani. Az ilyen szellem és öntudat az elgépiesítés leghathatósabb ellenszere, a lendületes egy­házépítés — fejlődés és — megerősödésnek pedig egyedüli záloga és biztosítéka. vitéz nagymegyeri Nagy Károly. „Lelkiismereti házasság.“ A Pesti Napló csillagos cikkeinek írója a december 8-iki számban az angol király is­meretes házassági problémájáról ír és e cik­kében a következő, bizonyára sokak előtt egé­szen új dologgal gazdagítja a katolikus egyház házassági gyakorlatára vonatkozó ismereteket. Szószerint a következőket írja: »Abban az esetben, ha az angol király katolikus lenne, rendkívül egyszerű lenne há­zasságának kérdése; ugyanis a király úgyne­vezett »lelkiismereti« házasságot köthetne (ter­mészetesen nem egy elvált nővel, hanem ha- jadonnal vagy özveggyel). Előfordul az életben, hogy az embert a lelkiismerete házasságkötésre sarkallja, de a házasságnak valami nagy akadálya van, amely akadály nem egyházjogi természetű. P' Idául a felek között »történt valami«, talán gyermeket is várnak, de a férj társadalmi vagy hivatali állása miatt nagy baj lenne belőle, ha a házas­ságkötésről a világ tudna. Az ilyen esetben a fél engedélyt kér a püspökétől arra, hogy ti­tokban köthessen házasságot lelkiismerete meg­nyugtatására. Ha a püspök megadta az en­gedélyt, az illetékes plébános a legnagyobb diszkrécióval összeadja a feleket, de a házas­ságkötést nem írja be a plébánia anyaköny­vébe, hanem a püspök írja be egy erre a célra szolgáló titkos könyvbe, ügy a püspök, mint a plébános köteles az ilyen házasságot a legnagyobb titokként kezelni. Miután a polgári törvények szerint csak a polgári házasság után lehet egyházi házasságot kötni, az ilyen lelkiismereti házasságot az állam természetesen nem ismeri el, s a papot, ki az esketést végezte, meg is büntetné, ha tudna a dologról a világi hatóság. Nem gyakran ugyan, de előfordulnak ilyen titkos házasságok Magyarországon is. Több­nyire katonatiszt a férj, aki nyilvános házas­ságot nem köthetett, mert például nem volt kaució, vagy a házasságkötést a katonaság nem engedélyezte volna. Ha az ilyen esetben a tiszt titkos házasságot kötött egy nővel, súlyos szolgálati vétséget, követ el; de legalább meg­nyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy válasz­tottja őneki nem szeretője, hanem egyházi ál­dással hozzáadott felesége, — bár ezt a körül­ményt, legalább egyelőre, titokban kell tartani.

Next

/
Thumbnails
Contents