Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-11-08 / 44. szám

1936. november 8.

330. oldal.pj r| n (T) á p| V ^ EVANGÉLIKUS ÉLET

nyékben, hanem a maga személyes emberi életében mutatta meg az igazi életideált. Megmutatta, hogy az embert csak a teste törvénye, ez az igazi nehézkedési törvény kötheti a földhöz, de a lelke szabadon élhet Isten közelében. Megmutatta, hogy aki a földön jár, lélekben az egekig szárnyalhat. Megmutatta, hogy a röghözkötöttség nem lehet akadálya az Istenhez való tartozás tudatának, sem az Isten akarata szerint való élet kialakításának. Jézus nyomán jutott az emberiség igazán annak tudatára, hogy az anyagias, pusztán testi, állati élet lealacsonyítja az embert. Akkor lett az ember igazán emberré, amikor felismerte, hogy Istenhez és az örökkévalósághoz tartozik; mikor felismerte, hogy ő nem egyszerű matéria a matériák világában, hanem az Isten gondolatának a hordozója és hívatott megvalósítója. És az ember csak akkor maradhat igazán ember, ha felismeri, hogy a matériális életfelfogás őt lealázza és méltatlan életszíntre fokozza le. Az emberhez egyedül méltó életeszmény az istenfiúságra való tudatos törekvés.

Az evangéliom ez életformáló hatása az idők folyamán meggyengült és elhalványodott annyira, hogy a középkor teljesen megérett a reformációra.

A reformáció ugyanolyan történelmi szükségszerűség gyümölcse volt, mint a keresztyénség. A reformáció nem is más, mint maga á Jézusi keresztyénség megújulása. Isten a középkorban sem tudott más eszközökkel segíteni az önös életet élő emberiségen, mint az evangéliommal. Voltak ugyan a középkorban is kiváló emberek, nagy tudósok, akik nemes elgondolások és céltüzések szövétnekével igyekeztek új utakra térni és téríteni korukat, de ezen új útakon sem magukat, sem korukat megtartani nem tudták. Voltak akkor is napkeleti és napnyugati bölcsek, akik a világmegváltás álmait álmodták, de álmaikból csak a szomorú valóságra ébredtek és álmuk nem bírt valósággá erősödni. Annak a kornak nem volt egyetemeden átfogó gondolata, sem a lelket tisztító és emelő életideálja. Ezért bomlott atomjaira a társadalom és ezért nem tudott a testvéri összetartozás gondolata még a család körében sem egyeduralomra emelkedni. Az emberek között minden csak az ellentétet és az elhidegülést fokozta és a keresztyén népek és nemzetek élete mindenütt csak az evangélium szégyenét növelte.

Voltak, akik ezt a szégyent a tulajdon leikükön érezték és nyíltabb vagy burkoltabb formában fel is szólaltak ellene. Ezek a tisztán látó emberek azonban csak olyanok voltak, mint az őszi napsugár erőtelen fényfoltjai, melyek a halódó lombok sárgult levelei között átszürödnek és fénylenek ugyan, de sem életet kelteni, sem életet megtartani nem bírnak. Ahol az emberek a mindennapi élet nyűgéből nem képesek nemesebb élet akarásáig emelkedni; ahol a testi élet vergődései elszoktatják a lelket az örökkévalóság életnemesítő gondolatától; ahol a vallás maga is alig más, mint formákba rögzített babona és képmutatás köntösébe öltözött hitetlenség; ott már csak az evangéliom térítheti új utakra az emberiséget.

Ezt tette a reformáció, melynek történeti hivatása ugyanaz, ami a keresztyénségé, hogy az embert az istenfiúság tudatára emelje és az Isten előtt való személyes felelősség érzésének felkeltésével az örökkévaló élet szolgálatába állítsa. A reformációt lehet ugyan ellentétesen is méltatni és megítélni, de sem a történelem lapjairól letörölni, sem egyetemes hatását elvitatni nem lehet. A reformáció olyan mint a nap, melynek fénye és melege azokra is kihat, akik neki hátat fordítanak vagy alusznak. A reformáció nem hozott új vallást, hanem csak a vallást adta vissza az embernek és az embert a vallásnak. A reformáció semmi mást nem akart, csak azt, hogy a régi evangéliommal új embert formáljon és a régi életcéllal új életet indítson a földön és az evangéliomot ismét életformáló erővé tegye az emberiségben. A reformáció csak az evangéliomot tette visz- sza az emberiség asztalára, hogy világítson mindazoknak, akik a házban vannak.

Akik azt mondják, hogy a reformáció szükségtelen vagy éppen káros volt, azok sem a reformációt, sem az evangéliomot, sem a vallást nem ismerik. Nem tudják, hogy a vallást nem lehet és nem is szabad formákba rögzíteni, tantételekben mozdulatlanságba kényszeríteni, ember és ember közé válaszfallá kiépíteni. A vallást áldásul oltotta bele Isten az emberek leikébe, hogy a földi életet örökéletté formálja. A vallás igazi hivatása harmónia teremj tése az ember és az Isten, az ember és az errfber között, de magában a hívő emberben is. A vallás ugyanolyan életeleme a léleknek, mint a levegő és a világosság a testnek. Amint levegő és világosság nélkül nincs egészséges testi élet, ugyanúgy vallás nélkül nincs egészséges lelki élet. Aki a vallást tagadja, az magá,t a lelki és szellemi életet is tagadja. Ezért .7 vallástalan és hitetlen embert jobban kerüld, mint a ragályos kór hordozóját, mert a hitetlen ember tele van lélekromboló bacillusokkal. De kerüld azokat is, akik a vallást ékül állítják az egy- mástkereső emberszívek közé, mert ezek a vallás hitelét vesztegetik és öntudatlanul és akaratlanul is a hitetlenség táborát növelik.

A reformáció a vallást adta vissza az embernek, mert az evangéliomot adta vissza a keresztyénség- nek. Ezért a reformáció, a legnagyobb áldások egyike, mert benne életformáló erő van. Mi magyarok is tapasztaltuk ezt.

Mikor a mohácsi vész után az Isten jóságából eljutott hozzánk is az evangéliom, új jövendők útjára tért a nemzet élete. Akkor már a pusztulás örvényének szélére jutott nemzetünk. Testben összetörve, lélekben meghasonolva, reménytelenül, tanácstalanul, önmagában is csalódottan, múltat veszítve, jelent siratva, jövendőt sem remélve állt a sírja szélén. A hatalom birtokosai önzők és szívtelenek, a hatalomból kirekesztettek fásultak voltak, az egész nemzet pedig a halálba is belenyugvó csüg- getegséggel várta elmúlását. Ekkor jött az evangéliom, amely új nemzedéket formált. Uj nemzedéket, amely tudott hinni, bízni, remélni; új nem* zedéket, amely akart élni, nem pusztán azért, hogy éljen, hanem azért, hogy áldottabb és gazdagabb jövendőt alapozzon.. Tudott a bajban megállni, a romlásban tisztának maradni, tudott önmagáról lemondani és nemzetéért dolgozni, tudott összeforrni és szenvedve kitartani. Bizony mondom, ha a mohácsi vész után nem jön a reformációban segítségül a Krisztusnak életformáló evangélioma, ez a sze^ gény, összetört és önmagával is meghasonlott, ve- zérteien, tehetetlen magyar nemzet rég elpusztult volna. A reformáció formálta ezt a népet élnitudó és jövendőt akaró nemzetté, nem emberek böl- cseségével, nem fegyverek hatalmával, hanem a Krisztus életformáló evangéliomával.

Ma ismét történelmi alakulás sodrában élünk. Világfordulat hullámai hömpölyögnek át rajtunk. Bennünk és körülöttünk múltak halnak, jövendők születnek. Alkotó és romboló erők roppant táborai viaskodnak a világhatalomért. Melyik lesz a győztes, melyik a legyőzött, attól függ, milyen erős ez a nemzedék. Milyen erős hitben, jellemben, erkölcsben; milyen emelkedett az életfelfogása, milyen világos a bölcsessége, milyen kemény á józansága és a helytállása. Mert a viaskodó eszmék az ember lelkében vívják meg harcukat. Az ember és a kor szoros kölcsönhatásban élnek egymással. Emberek alakítják a kort, korok alakítják az embert. A korszakok váltakozását nem pusztán dátumok jelzik, hanem nemzedékek is, amelyek élete és lelke a korszak szellemét tükrözteti vissza.

Ez a kor pedig, amelyben mi élünk, komoly válságok kora. Testvértiprás és testvérkeresés együtt fészkel a népek szívében. — A népeket és nemzeteket itt szövetségbe édesgetik, amott meg egymás ellen úszítják. Itt a szellemi együttműködés útját egyengetik, amott a fajgyűlölet lángját lobogtatják. Itt életoltó fegyverek gyártását hajszolják, — amott pedig az életmentő szérumoknak a felfedezésén