Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-11-08 / 44. szám
1936. november 8. EVANGÉLIKUS ÉLET 331. oldal. fáradoznak. Itt éhező emberek leikéből tör ki só- hajos fohász a mindennapi kenyérért, amott a rút nyerészkedés telhetetlensége eregeti tengerbe, vagy dobja a tűz martalékává a föld termékeit. Itt templomokat építenek, amott templomokat rombolnak. Itt nyugalmat és békességet emésztő bálvánnyá teszik, amott megtagadják és meggyalázzák az Istenbe vetett hitet. Itt túlzásba viszik és gyűlölettermő türelmetlenséggel telítik meg a keresztyénséget, amott meg elavult, ócska köntösként ledobják, és mondvacsinált elméleti pogánysággal akarják felcserélni. Az erkölcsről pedig nem is merek szólni, mert itt olyan mélységek szélén tántorog ez a kor, amelybe beleveszhet mindnyájunk élete. Ebben az egyensúlyát vesztett korban bizony hiúba járnak a békesség jelszavával házalni a fegyverhalmozó népek diplomatái; hiába teregetik ki a második és harmadik, vagy akár a tizedik interna- cionálé hazug Ígéreteit a rend és az önzetlen szolgálat ellenségei; hiába akarják a vallást akármilyen nemzeti mázzal bevont modern pogánysággal, vagy megtévesztő új, kegyes formákkal felcserélni, a hitetlenség apostolai: ezen a nemzedéken nem segíthet más, egyedül csak a Krisztus evangélioma. Ennek a kátyúbajutott kornak semmi más igaz útmutatója nem lehet, mint az Isten-ige, amely a keresztyénség hajnalán is, a reformációban is új életet teremtett. Az az Isten-ige, amely hívövé formálja a hitetlent, erkölcsössé a bűnöst, tisztává a bélpoklost, alázatosssá a kérkedőt, szolgálni akaróvá az uralomhoz szokottat, testvérré a gyülölködöt, lemondóvá az irígykedőt, őszintévé a képmutatót, látóvá a vakot és Isten gyermekévé a hús és a vér elesett emberét. Ez az evangéliom a mi örökségünk. Életformáló törvény mindörökké. Mi jól tudjuk, hogy ezzel is csak kegyelemre szoruló, gyarló emberek vagyunk és maradunk, de azt is tudjuk, hogy az evangéliom nélkül igaz ember, melegszívű testvér, egyházának és hazájának munkás és hfi fia senki sem lehet. Mi az evangéliom birtokában nem osztályozunk embereket, nem is vitázunk senkivel, ki az első, vagy ki a második ebben a hazában, de azt mindenkivel szemben jogosan és büszkén hangsúlyozzuk, hogy tisztes és tiszta életben, a kötelességek becsületes és önzetlen teljesítésében, a társadalom buzgóságos építésében, a nemzet és haza szolgálatában, a testvérszeretet ápolásában és a jobb jövendő munkálásában az evangéliom népe századok óta a nemzet legjobbjaival együtt a legelső sorokban áll. És ott akar állni ezután is. Szegények vagyunk, de nemzetünket gazdagítani akarjuk. Aranyunk, ezüstünk nincs, de amink van: Istentől adott képességeinket, evangéliomi vallásosságunk és erkölcsösségünk minden értékét. Isten előtt való személyes felelősségünk tudatából táplálkozó kötelességhűségünk és testvérszeretetünk teljes készségét odaadjuk a jelen nyugalmának és a jövő biztonságának fundamentumáúl. A kor gazdasági válságának megszüntetéséhez csak a munkánkat kínálhatjuk fel, de a lelki válsága megszüntetéséhez és a betegsége orvoslásához az evangéliomot adjuk át. Mert csak az evangélium szerezhet nekünk, hazánknak és az egész emberiségnek jobb és boldogabb jövendőt! Ünneplő testvéreim! Nem régen egy égő fáklyát vittek végig országokon át a világ egyik részéből a másikba. Az olimpiai láng szimbólum volt. Szimbóluma a népek egy akaratban való összefogásának. A nemes célkitűzésnek és az egyazonos testvéri ösz- szefogásnak szimbóluma volt a vándorfény. Mintha csak az Apokalipsis amaz angyalának röptét láttuk volna ebben a földi lánghordozásban, aki végigrepült a teremtett világon, kezében egy nyitotjt könyvecskével. Nyomában égi szózat: »Eredj, vedd ezt a nyitott könyvecskét!« Az Isten angyala előbb az apostoloknak, később a reformátoroknak, most pedig nekünk adja át a nyitott könyvet. Mert abban van az életformáló erő. Ezt vettük örökségül apáinktól, ezt kell örökségül hagynunk gyermekeinkre, ezt adjuk most ajándékul a tétova kor- naK. Jaj annak az evangéliomi embernek, aki nem hordozza kezében és szívében ezt a szent, nyitott könyvecskét! — Jaj annak az embernek is\ aki nem tudja örökül hagyni gyermekeinek! Jaj volna egyházunknak, ha nem tudna az evangéliomhoz hü nemzedéket nevelni! De jaj volna ennek a nemzetnek is, ha nem volna benne az evangéliomnak jövendőket munkálni tudó hűséges tábora! Ne hangoljon le senkit, hogy kevesen vagyunk: a jelen nem a sokaságnak, hanem a megálló és kitartó embereknek munkájából válik jövendővé. Ha kevesen vagyunk is, mégis világformáló erőt hordozunk és jövendők útját mutató világosságot lobogtatunk az evangéliomban. A jelenvaló idők próbálta- tásai se verjenek le, mert a jövő a miénk, me*t miénk az evangéliom! Feladataink és a zsinat. Az Evangélikus Élet október 11-iki számában D. Kapi Béla püspök jelentéséből olvastunk egy részletet »Feladataink« címen. Eme jelentés ezen részében van egy igen figyelemre méltó megállapítás. Ezeket mondja: »Egyházunk megvalósítandó és betöltendő feladataira gondolva, természetesnek találnánk, hogy azokat a zsinat elé kerülő alkotmánytervezet tükréből állapítsuk meg.« — »Az egyébként értékes zsinati alkotmánytervezet azonban nem szemlélteti egyházunk ezen feladatait.« A püspöki jelentés ezen megállapítása az evangélikus társadalom legszélesebb rétegeinek a szívéből fakad. Akik távolról figyelik a zsinat előkészítő munkálatait és kíváncsian veszik kezükbe a megjelent törvénytervezetet, a végén is bizonyos csalódással vagy legalább is mondjuk úgy, hogy bizonyos ki nem elégí- tettséggel teszik le a kezükből. Valami hiányzik a zsinati tervezetből. Hiányzik a bátorság, a merni tudás. Egyházi életünk legnagyobb kérdéseit egyszerűen mellőzi a tervezet. Amelyeket felölel, azokat is éppen csak érinti. Simogatja. Valahogy az az érzésünk, hogy nem meri erős marokkal megragadni, hogy azután egészen a megoldásig vigye őket. Egyházi életünkben nem mer gyökeres újításokat kezdeményezni. Fél az erősebb orvosság alkalmazásától. A zsinat összehívása előtt egyházi lapjaink tele voltak jajjal, panasszal, riadóval. Mindenütt azt lehetett olvasni, hogy egyházunk életében olyan kérdések várnak megoldásra, amelyek megoldásának halasztása összeomlást vonhat maga után. S ha most olvassuk a zsinati tervezetet, akkor kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy mindaz vaklárma volt csupán. Egyházi életünknek nincs is valami nagyon komoly kérdése. Egészen megfelelő a régi helyzet, csak átfesteni kell a dolgokat. Pedig hát, hiába áltatnék magunkat, vannak megvalósítandó »feladataink« bőven. Ha csak vaktában nyúlunk bele egyházunk életébe, marokra foghatjuk ezeket a »feladatokat«. Lássunk csak egynéhányat. 1. A lelkészi munka ellenőrzése. Ennek szükségét maga a püspök is hangsúlyozza je-
