Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-10-25 / 42. szám
316 oldal. EVANGÉLIKUS ÉLET 1936. október 25. igazolja, hogy a mult és a jelen közös sorsa édes testvérekké tett bennünket. Igaz lélekkel veszünk részt egymás örömeiben és fájdalmaiban; közösen áldozunk az emlékezés oltáránál, ha történelmi évforduló köszönt reánk. Közös ügyeink elintézésére van egy szép közös protestáns bizottságunk is. Vannak közös alkotásaink is, mint a Prot. Árvaház, Prot. Irodalmi Társaság, Bethlen. Gábor Szövetség. Az ifjúsági munkában is vannak közös szerveink, mint a Diák- szövetség, Kér. Ifj. Egyesületek és a Kér. Leányegyesületek Nemzeti Szövetsége. A testvéri viszony azonban nemcsak itt mutatkozik meg, hanem a két egyház legkisebb szerveiben is. Hát éppen itt jutunk ahhoz az érzékeny részhez, amely nem mondható egészségesnek. A szórványokban, a fiók-, leány- és anyaegyházközségekben nem olyan a viszony, amilyennek a felsőbb testületek megnyilvánulásai folytán lennie kellene. Tudom, hogy vannak örvendetes kivételek, de éppen az igazolja állításomat, hogy ezek tündöklő kivételek. Csupán akkor lehetne komoly testvériségről beszélnünk, ha nem. volnának kivételek ebben a viszonyban, hanem általános volna a kölcsönös megbecsülés, támogatás, szeretet. Én elfogadom azt az ellenvetést is, hogy a mi részünkről is lehetnek panaszolható cselekedetek, sőt nagyon szeretném feltártan ismerni ezeket, de az általános az, hogy szétszórtságunknál fogva mi többször hordozzuk tűrve, fájdalmas veszteségek között a testvériséggel palástolható, de azzal összhangban nem álló cselekedeteket. Hallgassuk meg a szórványokat gondozó lelkipásztorokat és bőven hallunk elkeresztelésekről, elkonfirmálásokról, kikényszerített vagy megkívánt reverzálisok- ról. Az áttérésre való felhívás nem gyakori, sőt ritka jelenség, de a csendes, szinte következetes felszívás állandónak mondható. Ebben a tekintetben nem mutatkozik javulás, sőt éppen azért, mert az utóbbi időben erősebben kezd előtérbe nyomulni a szórványgondozás ügye és számos helyen felvettük a munkát, nem támogatással, hanem valósággal ellenszenvvel és féltékenykedő akadékoskodással kell találkoznunk. Nem ismerem annyira a helyzetet, hogy általánosíthatnék, sőt tartózkodom ettől, de számos panaszt ismerek és ismerhetünk. Ilyen jelentések alapján vált nyilvános megállapítássá, hogy a két protestáns egyház között sem történt komolyabb közeledés, hanem inkább távolodás. Ebbe a nem épületes, sőt bántó és elszomorító helyzetbe valóságos fénysugárt jelentene az előbbi megállapítás, hogy a két protestáns egyház legfőbb közigazgatási testületéi olyan közös határozatot hoztak, hogy a két testvéregyház egymástól sem reverzálist, sem áttérést nem fogad el. Félreértések elkerülése végett sietek kijelenteni, hogy itt valamilyen elírásról lehet szó, mert ilyen határozatot egyetemes közgyűlésünk, sem a ref konvent sem hozott. Én örömmel venném, ha ennyire egymás mellett állanánk és szívesen elfogadnám az ilyen határozatot, de nem tehetem, mert nincs ilyen. Az a határozat, amelyet a ref. konvent 1935. évi jegyzőkönyvének 201. pontja alatt (273. oldal) hozott és amelyet a mi 1935. évi egyetemes közgyűlésünk 11. jegyzőkönyvi pontja alatt megfelelő értelmezéssel egész terjedelmében jegyzőkönyvébe iktatott, mint a két egyház kiküldötteinek a'megállapodását, azt mondja: »Az egyetemes konvent attól a testvéri viszonytól vezéreltetve, mely a magyarországi ref. egyházat a magyar- országi ág. hitv. evangélikus egyházzal évszázadok óta egybefűzi és átérezve és felismerve azt, hogy ennek a testvéri viszonynak zavartalan fenntartása mind a két testvéregyházra feltétlenül kívánatos, sőt szükséges, — felhívja a lelkészeket arra, hogy tartózkodjanak az ág. liitv. evangélikus egyháztagoknak ref. vallásra való áttérésre, valamint a ref. és ág. hitv. evangélikus vallású vegyes pároknak a gyermekek református vallásban nevelését tartalmazó megegyezésre való rábeszéléstől és általában attól, hogy ily jegyespároknak elhatározására bármi módon befolyást gyakoroljanak. Kívánatosnak mondja ki az egyetemes konvent azt is, hogy az áttérni kívánó ág. hitv. evangélikus egyháztag e szándékáról a ref. lelkész a ref. egyházba, való felvétel előtt az illetékes ág. hitv. evangélikus lelkészt értesítse. Ez a határozat azonban nem érinti az egyházi törvényeknek az egyházi tisztviselők házasságára vonatkozó rendelkezéseit, s a lelkészeknek azt a kötelezettségét, hogy a rendelkezések megtartására a házasuló tisztviselőket figyelmeztes-. sék.« Látható a határozatból, hogy a két egyház legfőbb közigazgatási testületé nem arra kötelezi a lelkészeket, hogy az áttérést vagy a reverzálist ne fogadják el a testvéregyházhoz tartozó féltől, hanem arra, hogy mindennemű ráhatástól tartózkodjanak, soha se legyenek a testvéregyházat érintő hűtlenségnek a kezdeményezői. A mi egyetemes közgyűlésünk évek óta foglalkozott ezzel a kérdéssel két egyház- község testvéri megegyezésével kapcsolatban és így született meg a közös tanácskozás után a fenti szép, kétségtelenül testvéri határozat, amely azonban még messze van attól, hogy minden vonatkozásban teljesen testvéri lehessen. Nagy eredménynek tartjuk azonban ezt is, bár nem hallgathatjuk el, hogy a mi egyetemes egyházunk már 1909. évi közgyűlésének 42. pontja alatt arra adott utasítást a lelkészeinek — az Utasítások 18. szakasza alatt —, hogy az evangélikus és református vegyes há- zaszságoknál »óvakodjanak a híveik bárminemű befolyásolásától és tartsák szem előtt azt, hogy mindkét protestáns egyház főérdeke az, hogy ezen két egyház hívei között a testvéri egyetértés semmi által meg ne zavartassék«. Mi tehát már sok-sok évvel a fentebbi határozat előtt leszögeztük és utasításba foglaltuk a testvériség követelményét.
