Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-08-23 / 33-34. szám
248. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 33-34. szám megtérést követel, szem elöl téveszti a történeti helyzetet, amelyben Péter ezt a jeruzsálemli zsidóktól követelte s azt is, hogy kikhez intézte szavait. Péter az első pünkösd alkalmával Jeruzsálemben, hol Jézust a zsidók keresztre feszítették, őt és tanítványait gyűlölték s utóbbiakkal szemben erős ellenállást fejtettek ki, tett bizonyságot, hogy ez a zsidó); által megfeszített, de feltámadott és mennybement Krisztus mégis a világ megváltója. S amikor bizonyságtételétől megrendülve kérdezik: »Mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?« akkor mondja Péter: »Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus nevében a bűnök bocsánatára és veszitek a Szentlélek ajándékát.« Világos, hogy a Péter követelte megtérés más., mint amit közönségesen megtérésnek szokás nevezni. Itt nem annyira az erkölcsi, mint inkább a vallási magatartás feladását követeli Péter. Azt követeli a Jézus ellenségeitől, hogy hagyjanak fel ellenséges magatartásukkal, fogadják el Jézust megváltójuknak s ennek bizonyságaképen keresztelkedjenek meg. Azért Péter szavai nem állíthatók fel általános szabály gyanánt s az általa követelt megtérés nem állítható oda mindenki esetében, mint olyan feltétel, melynek teljesítése kell, hogy okvetlenül megelőzze a keresztség kiszolgáltatását. Ezen az alapon nem vethető el a gyermekkeresztség azzal, hogy a gyermek híjjával van a megtérésnek. Tehát a gyermekkeresztség kárhoztatóinak nincs igazuk a Biblia betűje szerint sem. De még ke- vésbbé van igazuk, ha a Biblia szellemét vesz- szük figyelembe. Amikor ugyanis a szektárius a ke- resztséget szubjektív feltételektől és teljesítményektől teszi függővé s úgy fogja azt fel, mintha hatóvá egyedül a megkeresztelendő tudatos megtérése és hite tenné, akkor ellentétbe kerül az egész újszövetségnek és az újszövetség szellemétől áthatoltt egész keresztyén gondolatvilágnak ama lényeges és sajátos vonásával, amely szerint az embernek Istenhez való viszonyát illetőleg nem az ember, hanem* Isten az, aki elsőnek lép akcióba s hogy e közösség létrejövetele elsősorban az Isten magatartásán múlik. A szektás álláspont tulajdonképen többre becsüli az ember ténykedését, mint az Isten müvét s többre értékeli azt, amivel az ember járul hozzá a keresztség szentségéhez, mint azt, amit Isten akar tenni és nyújtani abban. Ez pedig ellentétben áll az egész újszövetség szellemével s a tisztult, egészséges keresztyén gondolatvilággal. De ellenkezik a gyermekkeresztség elvetőinek állásfoglalása Jézusnak a gyermekekhez való viszonyával és a gyermekekre vonatkozó kijelentéseivel is. Csak egészen röviden szólva, ha Jézus a gyermekekének mondja a mennyországot, ha a felnőttektől az ő országába juthatás feltételeként azt követeli, hogy olyanok legyenek, mint a kisgyermek, ha megáldja a gyermekeket, ami az ő esetében csak reális áldást jelenthet s ha annak befogadására a kicsi gyermekeket képeseknek tartja, akkor senkinek sincs joga a gyermekeket kizárni a keresztségböl, mint amely vele, az ő személyével és megváltói müvének áldásaival reális viszonyba hozza az embert s 9Z ő világának a javaiho|z a jogot biztosítja. Nem fogjuk megvonni a gyermekektől az Istennek kegyelmi szövetségébe a keresztség útján való felvételt csak azért, mivel szubjektív és tudatos módon nem tudnak ahhoz semmivel sem hozzájárulni. Jézusnak a gyermekekhez való viszonya és a gyermekeknek az Isten országához való viszonyáról tett kijelentései inkább követelik, mint tiltják a csecsemőke resztsé get. Erre Luther is erőteljesen hivatkozik korának rajongóival szemben, Luther, akinek gyermeki hite és Jézus iránti bizalma mögött messze elmaradnak a rideg ésszel latolgató szektá- riusok, akik szinte üzletszerűen fogják fel a ke- resztséget s mivel a gyermek öntudatlansága és tehetetlensége miatt még semmit sem tud Istennek kegyelméért viszonzásul felajánlani, a csecsemőket kizárják a keresztségböl. Arranézve, hogy az apostoli korban szokásban volt-e a gyermekkeresztség vagy pedig nem, megi- engedhetjük, hogy eleinte az apostolok a dolog természeténél fogva csak felnőtteket kereszteltek úgy a zsidók, mint a pogányok körében. De megváltozott a helyzet, amikor valósággá lett a »communio sanctorum«. S vannak is oly tudósítások az újszövetségben, amelyek értelmében gondolkodó ember előtt a legnagyobb mértékben valószínűvé teszik azt, hogy már az apostolok is kereszteltek gyermekeket. Több esetben van szó arról, hogy valaki megkeresztelkedett az ő egész házanépével, amelybe természetesen beletartoztak a gyermekek is. (Ap. Cs. 16:15; 16:33. I. Kor. 1:16.) Vagy mondjunk le az értelmes, józan gondolkozásról, csak azért, hogy a szektásnak maradjon igaza? A gyermekkeresztség elvetőivel szemben hivatkozhatunk még I. János 2:13-ra. »írok néktek atyák, mert megismertétek azt, aki kezdettől fogva van. Írok néktek ifjak, mert meggyőztétek a gonoszt, irok néktek fiacskák, mert megismertétek az Atyát.« János apostol nem tesz különbséget az »atyák« és »fiacskák« között, hanem a fiacskákat az atyákkal egyenrangú keresztyéneknek tekinti s azt mondja róluk, hogy ismerik az Atyát. Az apostol nem tekinthetné a gyermekeket a felnőttekkel egyenrangú keresztyéneknek, ha nem részesültek volna a keresztségben. Pál apostol viszont úgy szól Timótheushoz, mint aki »gyermekségétől fogva tudja az írásokat, aki a hitnek és a tudománynak a beszédeivel találkozott«, mint aki keresztyén anyától és nagyanyától született s gyermekkorától fogva keresztyénként nevelkedett. De sehol sem szól Pál Timótheus megtéréséről. Mindez feltételezi, hogy Timótheus már gyermekkorában részesült a keresztségben. Megengedhetjük, hogy mindezen helyek közül egyik sem képezi döntő módon alapját a gyenmek- keresztségnek, mint már az apostolok korában megvolt szokásnak, de mindannyi valószínűvé teszi azt. Az ellenkező álláspont mellett bibliai alapon még ennyi érvet sem lehet felhozni. De történeti adatok is támogatják azon feltevésünket, hogy a gyermekkeresztség apostoli szokás. Ireneus (f 202) egyházi atya említi meg egyháztörténetében, hogy tanítójától, Polykarpus püspöktől tudja, hogy a gyermekkeresztség már az apostoli korban szokásban volt. Polykarpus bizonyságtétele pedig hitelt érdemel, mert ő még tíz évig (90—100) Ephesusban tanítványa volt János apostolnak. Ugyancsak Polykarpus püspökről tudjuk, hogy mikor 84 éves korában, 169 Kr. után, pogány üldözői azt követelték tőle, hogy tagadja meg Krisztust, azt feleli: »Hogyan tagadhatnám meg azt, akinek már 81 éve szolgálok.« Ez feltételezi azt, hogy Polykarpus már 3 éves korában a keresztségben részesült. 1 Az egyháztörténelem tanúsága szerint a kér. ókorban a gyermekkeresztség egyedüli ellenzője Ter- tullianus volt. De ő sem azért ellenzi, mivei nem tartja apostoli szokásnak, hanem azért, mivel a bünbocsánat szempontjából előnyösebbnek tartotta a későbbi keresztséget. Szerinte a keresztség előtt könnyebb a bünbocsánat elnyerése, mint a keresztség után. Tertullianus 160-tól 220-ig, vagy 240-ig élt, tehát még elég közel az apostoli korhoz. Origenes ókori egyházi tanító is apostoli szokásnak tudta a gyermekkeresztséget. Róm. 6:5—7. verséhez ezt mondja: »Pro hoc et Ecclesia ab Apos- tolis traditionem suscepit etiam parvulis baptismum dare.« Ennek megfelelően az egyház is átvette azt a szokást, hogy a csecsemőknek is kiszolgáltassa a keresztséget. Origenes számítás szerint 185-ben született. A 253. évi karthágói zsinaton megjelent 66 püspök szintén tárgyal á gyermekkeresztségről. Azonban nincs egyetlen szó sem arról, hogy apostoli szokás-e az vagy sem, hanem csupán arról, hogy a körülmetél- tekhez hasonlóan a 8. napon vagy pedig mindjárt a születés után való 1—3 napokban történjék-e az. H°gy a gyermekkeresztség apostoli szokás-e vagy sem, arra nézve egy pillanatra sem merült fel kétség.
