Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1936-07-12 / 27-28. szám

210. oldal

EVANGÉLIKUS ÉLET

27-28. szám

Liselotte hercegnő, Rákóczi rokona XIV. Lajos udvarában.

(Folytatás.)

III. Mit kifogásolt Liselotte a vallásfelekezetekben ?

Nem meggyőződésből tért át, tehát nem is érezte magát jól a bűnös képmutatók és szenteskedők között. Őszinte racionalizmusával bevallotta hannoveri nagynénje előtt, ki öt nevelte, hogy bizony nincs hegyeket mozgató nagy hite s nem tudja magát kegyeskedőnek tettetni, mikor nem az. A szókimondó őszinteség jellemezte mindig. S aki maga iráni oly szigorú volt, az mások hibáit sem hallgatta el.

A franciák legnagyobb bűnét a képmutatásban és vállásüldözésben látja. A király és az udvar alig tud erről valamit, ők pontosan járnak a misékre és vadászatokra. A hugenották véres üldözése és számkivetése a jezsuiták és a vén asszonyok (Maintenon) műve. »Csak kezdték volna ezt 26 év előtt, mikor még Heidelbergben voltam, Kedves Né- ném (Zsófia Hannoverben,) soha sem tudott volna rábeszélni, hogy katolikussá legyek. Onnan van minden baj, hogy itt nem gondolkodnak, hanem mindent elhisznek, amit szerzetesek és gonosz öreg asszonyok mondanak, és nagyon tudatlanok is mindenben. Maintenon, a mindenható nem is mer ám a maga kocsiján Párisba utazni, álruhás testőrök veszik körül, annyira fél.« Liselotte különösen ezt gyűlöli, ki az ősi Merle d’ Aubigné ref. családból lett hitehagyottá, a királyt egészen hálójába kerítette, el is vétette vele magáit, de házasságukat nem publikálták. 1700-ban Versaillesból írja nén- jének. »Mivtel a királynak a nap a jelképe (Napkirály), az öregasszonyt mellette napfogyatkozásnak nevezhetjük, mert ez őt jobban elhomályosítja, mint amennyire a nap volt sötét a múlt évben. Az igazi napfogyatkozás foltja néhány óra alatt elmúlik, de ez a folt addig tart, míg csak az Öreg élni fog.« (Künzel 164., 194-, 211.)

Azután a papok, különösen a jezsuiták ellen önti ki haragját. 1689-ben írja: »Be kell vallanom, mióta látom, hogy a papok oly rossz keresztyének és mindenütt csak badarságot követnek el, vagy legalább nem akadályozzák meg ezt, ahol tehetnék, azóta nem tűrhetem őket és oly utálatos lett előttem mindannyi, hogy mielőtt valamelyik rokonomat papp'á lenni látom, inkább lássam őt a kenyérért koldulni. De ez olyan textus, melynél nem időzhetek sokáig, mert ha a postán elolvassák, kétségtelenül azt mondanák, hogy dragonyosokra van szükségem, kik megtérítsenek. Tehát másról kell beszélnem-« 1698- ban ismét írja: »A vakbuzgóság itt némelyeknek az agyvelejét is elcsavarja. De látjuk, hogy a pap urak tréfát űznek a vallással és mindent mesének tartanak, mert úgy beszélik el. Ha egyik ember a másiknak ördöge, akkor bátran mondhatjuk, hogy a papok a leggonoszabb ördögök. Azelőtt így volt a közmondás: »Ahová az ördög nem mehet el, oda egy vénasszonyt küld maga helyett.« Itt Francia- országban így mondhatjuk: »Ahová a vénasszony (Maintenon) nem mehet, oda a papokat küldi el. Én meggyőződtem arról, hogy a vénasszony Páris- ban minden plébániára papokat küldött, hogy őt tudósítsák, mi történik a városban. Néhány plébánia azonban nem akarta a kémeket elfogadni. A vénasszony izgatja a királyt is a reformátusok ellen.«

A papok hatalma nagy, életük erkölcstelen, írja többször is. »Ettől a népségtől soha sem jön semmi jó és miként a német közmondás mondja: Wer will haben zu schaffen, Der nimm ein Weib, Und kauf eine Uhr, Und schlag einen Pfafflen.« Nagy- nénjének Port Royalból 1698-ban írja, hogy fia beszélte, ki ezt Catinat tábornagytól hallotta: »A háború idején egy zárdát is feldúltak. Catinat maga ment el, hogy a garázdálkodásnak véget vessen. És ime a zárdából egy pap lovagolt ki nagy köpenybe burkolva s egy mezítelen apáca is ült a lovon vele szemben. Amint a pap a tábornagyot meglátta, kalapot akart emelni, de a köpeny felvetődött s látni lehetett, hogy ő is mezítelen s így tartja maga előtt az apácát. Majd az apátnő és sántítva egy másik apáca került elő, akik majdnem dicsekedva panaszolták el, hogy hányszor voltak erőszakosak ellenük a katonák.«

A hugenották és janzenisták üldözését is, mint a jezsuiták és püspökök nagy bűnét említi Liselotte többször is. Degenfeld Lujza grófnőnek írja 1713- ban: Quesnel atya könyvéről, mely oly nagy lármát keltett s melyet a pápa átok alá vetett, volt tudomásom. A jezsuitákat nem kevésbbé gyűlölik, mint a reformátusokat. A jezsuiták megcsinálták, hogy Quesnel atyát elűzték. Én nem vagyok sem az egyik, sem a másik párton, de meg kellett gyóntató papomnak mondanom: nagyon bosszús vagyok, hogy az egyvalláson levők így üldözik egymást.« (Künzel

125., 192., 194., 833., 394.)

A papok templomi szolgálata ellen is sok volt a kifogása. Midőn hannoveri nagynénje a hosszú prédikációk miatt panaszkodik, Liselotte 1696-ban Páriából írja: »Ha katolikus templomba kellene járnia, ezt még unalmasabbnak találná. Nem hall az ember mást, mint a magánhangzók éneklését: aaa — eeee — oooo —uuí, s ez oly türelmetlenné teszi az embert, hogy a bőréből akarna kiugorni. Éjféli mise után enni szokás, de én, ha a három éjféli misén jelen voltam, oly fáradt vagyok a tördeléstől, hogy inkább alszom, mint eszem, mert tíz órától egy óráig tart éjfél után.« Később írja ismét: »Ma vesperára kell mennünk, ami hosszú, unalmas dolog... A reformátusoknál és lutheránusoknál az ünnepek nem olyan unalmasak, mert egyrészt az ünneplés nem tart oly sokáig és másrészt megérti az ember, amit mondanak és velők lehet énekelni, ebben eltelik az idő; de a latin sápitozásnak nincs értelme és még hozzá szörnyű sokáig tart.« (Künzel 166., 264.)

A templomi alvásokra többször is kitér leveleiben. 1693-ban írja: »Én nem hallgathatok prédikációt

anélkül, hogy el ne aludjam. A prédikáció nekem valóságos ópium. Én itt egyszer erősen köhögtem, három éjjel nem tudtam szememet lehunyni. Ekkor eszembe jutott, hogy a templomban azonnal elalszom, mihelyt a papot prédikálni, vagy az apácákat énekelni hallom. Ezért elvitettem magamat egy zárdába, ahol prédikálni szoktak. Alig hogy az apácák az éneket elkezdték, elaludtam és a három órát, amíg az istentisztelet tartott, mind átaludtam s utána egészen felüdültem. Ebből láthatja, Kedves Néném, hogy a templomi alvás nem kevésbbé volt áldás nekem, mintt önnek és mint boldogult apámnak volt.« Ezt is Zsófia nénjének írta Versaillesból 1707-ben; »Most jövünk a templomból, ahol félhárom óta voltunk, de már reggel is harmadfél óráig voltunk ott. Mondják, hogy a prédikáció alatt mennydörgőit, de én nem hallottam; állítólag kétszer le is ütött, de egy édes álom meggátolt abban, hogy meghalljam.« Versaillesból írta 1695-ben ezt is: »Nagy dicsőség prédikáció alatt a király (Napkirály!) oldalán ülni, de én szívesen átengedném ez't a dicsőséget másnak, mert őfelsége nem akarja megengedni az alvást. Mihelyt elalszom, meglök a könyökével és felébreszt; tehát sem aludni, sem ébren lenni nem tudok jól. És ettől megfájdul a fejem.. (Künzel 152., 162., 285.)

Liselotte kimondta azt is, ami a protestánsoknál nem tetszett neki. Midőn 1719-ben valami viszály volt hazájában a Heidelbergi Káté miatt, ő bizonyosra vette, hogy a jezsuiták az okai, mert ezek irgalmatlanok a többi vallás iránt, de a béke kedvéért a 80. kérdést, mely a misét bálványozásnak mondja, mégis ki kellett volna hagyni a kátéból.« Úrvacsorára sem menne szívesen a francia református templomba, mert az egészen más, mint a németeknél. Itt nincs előkészítés, a zsoltárok, melyeket éne