Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-06-28 / 26. szám
204. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 26. szám mában Lavardint kiátkozta, itt csak nevettek rajta. Itt semmit sem adunk a búcsújárásokra és száz más ilyenfélére.« Degenfeld Lujza grófnőnek is Párisból 1719-ben írja: »Soha semmi sem fog megakadályozni abban, hogy német Bibliámat olvassam. Három igen szép Bibliám van. Mikor Franciaországba jöttem, rajtam kívül senkinek sem engedték meg a Bibliát olvasni, de néhány év múlva mindenkinek megengedték. Az oly nagy lármát vert Con- stitutio (Unigenitus) ismét meg akarta tiltani, de nem sikerült. Én nevettem s azt mondtam: én engedni fogok a Constitutionals és bízvást megígérhetem, én nem olvasok francia Bibliát, mert én mindig német Bibliát olvasok. A Biblia jó, szükséges és kellemes olvasmány.« Emellett az áhítatossági könyveket nagyon lebecsülte. 1707-ben írta: »Nem tudom, az angol vallásos könyvek kellemesebbek-e, de a németeket és franciákat mind szörnyű unalmasaknak találom, a Bibliát kivéve, amelybe nem fáradok bele, de a többiek mind elaltatnak.« A szent könyvet is kritikával olvasta. Csudálkozik, hogy az Énekek Énekét felvették, mikor ez két szerelmesnek az énekeiből áll. A Prédikátor könyvét szép könyvnek mondja, de látni belőle, úgymond, hogy Salamon nem hitt a másvilágban. (Künzel C-215., 239., 285., 385.) Vallásos vigasztalást merített az egyházi énekekből is. Igen szeretett énekelni- Hannoveri nagynénjétöl kérdi 1692-ben: »Miért nem énekel, hiszen azelőtt utazás közben a kocsiban is énekelt? Én a zsoltárokat jóformán mind elfeledem, de a lutheránus énekeket még jól éneklem, nem feledtem el.« A régi kétnyelvű énekkel kíván neki boldog újévet: »In dulci jubilo, Nun singet und seid froh!« Máskor meg azt kérdi: »Nem éneklik már Hannoverben ád- ventkor: Nun komm der Heiden Heiland? Ebben, mint gyermek oly csodálátosnak találtam: Nicht von Mannsblut noch von Fleisch.. . Und blüht ein Frucht Weibes Fleisch.« Máskor írja ismét: »Most Kedves Néném is énekelni fogja: O Mensch, bewein dein Sündengross. Ebből az igen hosszú énekből még most is tudok legalább féltucat verset, a melódiát pedig tökéletesen. Mégis csak kellemesebb, ha az ember együtt énekelhet a néppel és nem kell a papi mor- molást hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember.« 1708-ban írja ismét: »Református zsoltárokat is tudok még, de nem annyit, rrílnt lutheránus éneket. Amit Kedves Néném énekel, az így kezdődik: Wie nach einer Wasserquelle Ein Hirsch schreiet mit Begier.« (Künzel C- 144., 198., '209., 270., 289.) Kedves történetet ír meg Degenfeld Lujza grófnőnek 1720-ban St. Cloudből- Liselotte a narancsházban sétálva azt hitte, hogy maga van s hjarn- gosan elkezdte énekelni a 6. zsoltárt: Haragodnak nagy voltában. De ime ott terem előtte és lába elé borul egy Roussseau nevű jeles festő, ki az állványokon dolgozott s meghatva kiáltott fel: Óh Istenem, lehetséges ez, hogy Madame még a mi zsoltárainkat tudja énekelni? Az Isten áldja és tartsa meg ebben a lelkületében!« Ugyanezen grófnőnek írja halála előtt egy évvel: »Én most is evésemben, ivásomban és mindenben német vagyok. Én még mind tudom a zsoltárokat és énekeket, miket életemben tanultam és éneklem is kamrácskámban, sokszor még az úton is a kocsimban. Megvan még a Bibliám, a zsoltárkönyvem és a lutheránus énekes- könyveim, énekelhetek tehát, amennyit akarok.« (Künzel 415., 436-) Degenfeld grófnőnek Párisból 1717-ben egész kis vallásos elmélkedést írt: »Istenbe vetni egész bizo- dalmunkat, mindenkor nagy vígasztalás. Isten böl- csesége, miként maga a Mindenható, végtelen; ő egyedül tudja tehát, minden miért történik. Az okosságot kell követnünk, amit ő adott, de egyébként az Ő akaratának engedjünk. S mivel a világot úgy szerette, hogy egyszülött Fiát adta, hogy minden, valaki hiszen benne, el np vesszen, hanem örök életét vegyen: azért nyugodtan és békén lehetünk. Ha valami bajt küld ránk, azzal fenyíteni akar, hogy a más világban ne szenvedjünk, ami nagy vígasztalás a halálban. Ha pedig örömöt küld, ez alkalom arra, hogy hálát adjunk és még jobban szeressük. Isten így mindent javunkra fordít, csak megértsük és jól fogadjuk. így vélem ezt, Kedves Lujzám, és nem azért mondom, hogy prédikáljak nektek, hanem, hogy a gondolataimat közöljem.« A vallásos vigasztalásra, mint látni fogjuk, magának volt legnagyobb szüksége boldogtalan családi életében és hazafias mély fájdalmában.« (Folytatjuk.) D. Payr Sándor. Búcsú egy evangélikus lelkészírótól. Szerencsére nem magyar, de valamikor evangélikus volt. Nem régen olvastuk azt a hírt, hogy Gustav Frenssen belépett a német hívők táborába. Ez még nem is volna olyan nagy baj, hiszen ennek a csoportnak a vezetője, mint közismeretes, valamikor misszionáriusi volt: F. W. Hauer, ma pedig a kereisztyénség legnagyobb ellensége. Úgy látszik mellette nem akar elmaradni teljesítő képességben Frensisíen sem. Az újabb lelkészgeneráció alig ismeri a nevét. Mi régiek még olvastuk azt a három kis kötetes prédikációs gyűjteményét, melynek az volt a címe: »Dorfpredigten« (Falusi prédikációk) s tudjuk azt, hogy hazánkban a háború előtti években sok paróchia könyvtárában meg volt ez a gyűjtemény és sokat forgatták ezeket a köteteket. E mű volt utolsó papi müve. Irt azután még egy Krisztus életrajzot »Hil- ligenlei« címmel. Ez a könyv is elvesztette már aktualitását. Az irodalom nyilvántartói tudják azt is, hogy egy egész sereg regényt adott ki, amelynek plattdeutsch nyelvezetük miatt külön olvasókört szereztek. Evangélikusokat megbotránkoztató műve: »Der Glaube der Nordmark.« (Az északi tartomány hite.) Ebből a könyvből idézünk néi- hány megjegyzést: »A 400 év előtt rebelliskedő Luther.« Az ő halála után 100 évre a lutherá- nizmus gondolatszegény és erőtlen, lelkészei lélek ép tűz nélkül valók, a pajpok, almikor a pokol rémét hirdették, bírók és urak akartak lenni a gyülekezet, a nép fölött...« Felelni akar arra a vádira, amely a,zt állítja, hogy a keresztyénséiget és a protestantizmust a racionalizmus szelleme ölte meg és ezeket mondja: »A Krisztus-hit, Jézus Krisztusiban, a világ-megváltóban és Üdvözítőben való hit nem az embereik akaratától függ. Isten és a teremtqs titka az, hogy elmúl óban van. Kétezer évig * élt. A hit számára éppen elég hosszú élettartam ez. Nem a nép lett hitetlen, hívő a nép ma is, de az egyháztól elmaradnak, mert más hitük van, mint amit az egyház hirdet. A templomok, az egyházi épületek ma már múzeumok csupán, amelyek a múlt emlékeit őrzik. Üresek a templomok. A gyülekezetnek nem öt százaléka, hanem csak öt ez(- reléke jár templomba. A keresztyén hit pedig ma már csak a papok dolgozószobájában
