Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-01-12 / 2. szám
12. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 2. szám reverzális veszteségben s a nagyobb számú áttérésben. Talán egyéb, eddig ismeretlen tapasztalásban is lesz részünk. Meg vagyok arról győződve, hogy minden ilyen okok miatt veszélyeztetett helyen a lelkészi kar, az egyházmegye papsága, a presbiterek, a különböző egyesületek bizonyos új- jászülő fürdő-vízben frissülnek fel az aktív s szükségessé váló munkára. Szinte szükséges sok helyen a kívülről jövő fenyegetés, hogy az ellenakciók miatt nálunk is nagyobb munkatevékenység kezdődjék el. De még ezen felül is lehetne tenni valamit. Ahogy a hazai lelkészi kart ismerjük, nem tudja magát annyira megadóztatni, hogy Esztergomban evangélikus gimnáziumot építsünk fel, vagy Kalocsán a jezsuiták temploma elé evang. templomot építhetnénk s ezt már azért sem tennénk, mert a letelepülésről egészen más véleményünk van. Meg lehetne tenni azonban azt', hogy minden hivatalos vagy félhivatalos egyházi szervtől és alakulattól vagy csoporttól függetlenül 5— io lelkészből álló olyan díjtalanul és önkéntesen dolgozó csapatot kellene alkotni, akik az ilyen veszélyeztetett h Ivekkel foglalkoznának. Egyszerre mennének egy ilyen helyre, de nem igénvelnék. hogy az állomáson üdvözöljék és fogadják őket, vagy hogy ismerkedési banketteket rendezzenek a tiszteletükre s nem azért mennének oda, hogy egy-egy jól felkészült evangélizáló beszéddel kápráztassák el a hallgatóságot, hanem egy vágy két hét alatt sok házi istentiszteletet tartanának és ezenfelül minr den alkalmat kitalálnának arra, hogy a gyülekezet megálló vagy válságban szenvedő tagjaival találkozzanak s őket megtartsák egyházunknak. A letelepülések vészéivé ellen ez is egy módja volna a védekezésnek. G. L Az énekeskönyv kérdéséhez. i. Lapunk múlt évi legutolsó számában nagy élvezettel olvastam Peschko Zoltán értékes cikkét, aki »Milyen legyen az új énekesköny?« címen, a szakember gazdag tapasztalatai alapján nyilatkozik meg abból az alkalomból, hogy az egyetemes közgyűlés hozzájárult egy új énekeskönyv megjelenéséhez. Egyházunkban az éneklés ügye már nagyon régen várja a maga reformját. A régi és jelen tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy mi evangélikusok egyházi énekeink ismeretében nagyon gyenge lábon állunk. Templomainkban nem zeng oly erővel az ének, mint ahogy az kívánatos volna. Ebben nem énekeink, sem énekvezetöink a hibásak. A bajt ott kell keresni, hogy istentiszteleti rendünkben az énekek az utóbbi időben nem bírtak azzal a jelentőséggel, mint ami azokat megillette volna. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen a legfontosabb hibákra Peschko Zoltán említett cikkében már kitért, csupán a magam szerény véleményének akarok itt hangot adni akkor, midőn néhány kérdésre megtéve megjegyzésemet, az illetékesek figyelmét felhívom erre a nagyfontosságú kérdésre. Mi evangélikusok, még a templomban gyakran megfordulók :'s sokszor pirulva tapasztaljuk azt, hogy mennyire ismeretlen előttünk énekeink gondolatmenete és dallama egyaránt. Ennek okát én abban látom, hogy gyermekkorunkban nagyon hiányos énekoktatásban részesültünk s ezt a hiányt később pótolni már csaknem lehetetlen, örömmel ismerem el azt, hogy ebben a tekintetben már nagy haladás van, de ez nem jelentheti még a kérdés végleges megoldását, mert ennek a hatása csak hosszú évek múlva lesz észlelhető, viszont nagyon fontos feladat az, hogy istentiszteleteink áhítatát addig is és állandóan a hívek erőteljes \éneklése növelje. Ennek a célnak elérésére egyedüli rendelkezésre álló lehetőség az, ha folytatólagosan arra törekszünk, hogy bizonyos énekeket, mondjuk a legfontosabbakat a hívekkel begyakorolhassunk és megtanultas- sunk. Erre alkalmasnak az kínálkozik, ha egyelőre eltekintünk az énekszámok folytonos cserélésétől. Ki kellene például választani 25 legszebb egyházi énekünket s istentiszteleteinken visszatérőleg újból és újból ezeket énekeltetnünk mindaddig, míg híveink azokat tökéletesen meg nem ismerték és nem tudják. Azután folytatólagosan lehetne kiépíteni énekismereteinket, de oly módon, hogy a már megtanultak ne menjenek feledésbe. Nagyon természetes, hogy a gyakrabban előforduló énekek, úgy szöveg, mint dallam tekintetében a hívek sajátjaivá, kincsévé lesznek. Ez észlelhető a nagy ünnepek állandó énekszámainál is. En — lehet ugyan, hogy tévedek — nem nagy fontcsságot tulajdonítok énekeskönyveink hangjegyszerelésének. (A például felhozott Himnuszt sem hangjegyek alapján. tanultuk meg énekelni.) Különösen vidéken, faluhelyen, ez teljesen elveszíti jelentőségét, de még a nagyvárosi gyülekezetekben is könnyen nélkülözhető. Ezzel szemben azonban fontosnak tartanám azt, hogy a már meglévő énekkarok még jobban kiépüljenek és hathatósabban vegyenek részt az istentiszteletek közénekeinek vezetésében. Nagyon helyes volna a régi gyermekkórusok megszervezése is, és bekapcsolásuk az énekszámok erőteljessé tételébe. Mindezek szerintem nélkülöz- hetövé tennék a hangjegyeket, mert tapasztalatom szerint a hívek sohasem a hangjegyek, hanem mindenkor az orgona és az elöénekesek dallama után énekelnek. Ez különösen megfigyelhető az ének megkezdésekor. * Nagy örömmel értesültem arról, hogy az új énekeskönyv 900 éneket fog tartalmazni. És ez örömöm nem áll ellentétben azzal, amit híveink énektanítására vonatkozólag az imént elmondottam, mert jól tudom azt, hogy a mi énekeskönyveink sok evangélikus otthonban az imakönyvet helyettesítik. Egyházi énekeink ugyanis rímekbe öntött imák, melyeknek dallam nélkül is lelket táplálóknak és áhítatot ébresztőknek kell lenniök. Károsy Pál. II. Milyen lesz az új énekeskönyv? Az Evangélikus Élet egyik legutóbbi számában érdeklődéssel olvastam Peschko Zoltán tollából származó cikket, melyben keserű hangon állapítja meg, hogy »900 ének lesz benne, de egyetlen kottafej sem.« i Minthogy az énekek kiválasztásánál, illetve a dallam szerinti rostálásnál tevékenyen közreműködtem az új énekeskönyv összeállításában, kötelezettnek érzem magam, hogy a fentiekkel kapcsolatban felvilágosítás és megnyugtatásképen szót emeljek. A könyv tényleg úgy volt tervezve, hogy kot
