Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-05-31 / 22. szám
170. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 22. szám „Lélek, halhatatlanság, húsvéti hit.“ A »Keresztyén Igazság« ezidei áprilisi számában a fenti címen megjelent cikkem, amint előre láttam, bizonyos nyugtalanságot keltett azok körében, akik a lelki élet nagy kérdéseire nézve nem tudnak különbséget, tenni a között, amit a puszta filozófiai okoskodás többkevesebb biztossággal állít és amit az isteni kinyilatkoztatás alapján, mint keresztyének, hiszünk és vallunk s a kettőnek az összezavarása folytán a keresztyén hitigazság tekintélyével ruháznak fel a filozófiai racionalizmusból átvett tanokat, ilyenekben keresve lelki támaszt és vigasztalást. Az a nyugtalanság, melyet említett cikkem előidézett, érmék az egyházi lapunknak a hasábjain is kifejezésre jutott Egy idősebb és egy fiatal névtelen családiasán ke- délyeskedő levélváltása után a régi lelkészi gárdának egy érdemes tagja végre, a saját neve alatt figyelemreméltó komolysággal szólt hozzá a vita anyagához. Úgy érzem, hogy most már nekem is nyilatkoznom kell,mert nevem említése nélkül mindhárom cikkíró személyesen reám céloz és azt teszi szóvá, amit a Keresztyén Igazság említett cikkében saját nevem alatt megírtam. A felvetett kérdésben ennek a lapnak az olvasói csak akkor láthatnának tisztán, ha a Keresztyén Igazságban megjelent cikkemet teljessége szerint ismernék. Ennek az ismeretnek a híján az eddigi cikkírók célzásaiból az a látszat állhatott elő, mintha én egy lényeges ponton veszélyeztettem volna magának a keresztyén igazságnak a rendszerét. Efféle feltevésekkel szemben, azt hiszem, joggal tarthatok számot arra a bizalomba, hogy éppen azon a helyen, amelyen Isten jóvoltából immár közel egy emberöltőn át szolgálom tudományos lelkészképzésünk ügyét, tudatával vagyok annak a rendkívüli felelősségnek, amely- lyel egyházunk szentirásszerű tanításának teljes épségben és tisztaságban való fenntartása iránt tartozom. Sőt éppen ennek a felelősségnek tudata vezérelt húsvéti cikkem megírásában is. Az eddigi felszólalások részletes bírálatába nem bocsátkozom, noha mi sem volna köny- nyebb, mint különösen az első kettőben egyes ellenmondásokat és tárgyi tévedéseket kimutatni. Az egész vitás ügy magvának lehetően rövid kifejtésére szorítkozom. A vitára okot szolgáltató cikkem megírása közben főtörekvésem az volt, hogy a lélek halhatatlanságáról szóló racionális filozófiai tannak önmagábáln) való elégtelenségére reámutassak s ezzel lehetőleg élesen állítsam szembe az Igére, a feltámadás evangéliumára támaszkodó húsvéti hitünk boldogító igazságát. Ennek az utóbbinak igazi, és teljes jelentősége, tehát annak a jelentősége, amit az E vangéliomnak, egyedül és kizáróan az E vangéliomnak köszönhetünk, csak akkor tárul fel előttünk, ha reádöbbenünk a halál, az ismert természetes bűnös exiisztencián- kat, szétromboló halál rettenetes valóságára és reádöbbenünk a lélek halhatatlanságáról való minden pusztán racionális filozófiai okoskodásnak a hiábavalóságára is. Arra húsvéti cikkemben is reámutattam, hogy a haláltól való félelem — és hozzá tehetjük: a maga módja szerint a lélek halhatatlanságáról szóló filozófiai tanítás is — annak bizonysága, hogy »az emberben kitörölhetetlenül benne él a sejtelmes gondolata és vágya egy olyan életnek, mely nincs bezárva az arasznyi lét korlátái közé.« De nincs az a filozófia, mely ezt a sejtelmes vágyat meg- támadhatatlan és megingathatatlan bizonyossággal tudná alátámasztani. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az arra utal bennünket, hogy Krisztusnak s az ö apostolainak hátat fordítva a lélek halhatatlanságáról szóló filozófiai tanítás nagymestereinek, Platómnak, Leibniznek, vagy pláne Moses Mendelssohnnak hajbókoljunk; de mindenekelőtt arról tenne bizonyságot, hogy fogalma sincs azokról a kínos el len mond ás okról, melyekbe a magán álló emberi ész szükségképen belekeveredik, ha az örökkévalóság dolgairól akar ítéleteket formálni, ha tehát bíró akar lenni olyan ügyekben, melyekre nézve nem illetékes. Azokat, akik a lélek halhatatlanságáról szóló filozófiai tanítás bírálatától magát a keresztyén igazság rendszerét féltik, gondolkodóba ejthetné és helyes irányba terelhetné már az a ténymegfigyelés, hogy a léleknek önmagában, mintegy természettől való halhatatlansága sem a Szentírásban, sem egyházunk hitvallási irataiban sehol sem kerül az isteni kinyilatkoztatásra felelő hívő bizonyságtételnek a homlokterébe és sehol sem kap olyan különös önálló hangsúlyt, mint a filozófiai racionalizmus rendszereiben. Miért? Azért, mert Isten Igéje egész emberi exjsztenci- ánkat. következetesen és elhatároz ó- an Istennel való viszonyunk világításába, mondjuk: theocentrikus világításba, közelebbről egyformán és egyidejűleg a teremtés- és megváltáshit világításába helyezi. Ez éppen az eleven húsvéti hit (hiszen minden eleven keresztyén hit a magva szerint húsvéti hit) és ennek leghatalmasabb újtestamentomi megnyilatkozásait soroltam fel húsvéti cikkemben. Nevezetesen szó szerint idéztem a következő helyeket: János ev. 11:25; Romi 14:8—9; Fii. 1:21; I. Pét 1:3; Ján. Jel. 14:13- A húsvéti evangéliumnak és a húsvéti hitnek ezen bizonyságait kiki tetszése szerint szaporíthatja. Ide tartozik kétségtelenül az a hely is, amelyre csupán húsvéti cikkem terjedelmi korlátáira való tekintetből nem tértem ki külön: Máté ev. 29:31—32. (»Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istenei.«) Aki pedig azt mondja, hogy hiszen ebben benne van a lélek halhatatlansága, annak azt felelem:
