Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-05-24 / 21. szám
166 oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 21. szám talos munkások mellett helyet tud azoknak is adni, akiket őszinte munkavágy vezérel. Egyházunk minden komoly tagjának a Biblián és az abból merített, reformátori tanításon, az egyetemes papság elvén nyugvó joga és kötelessége az egyházi munkában részt- venni. De ezt különösen nekünk, magyarországi evangélikusoknak kellene nagyon jól tudnunk. Itt sokszor valóban megmentéi voltak ai. miült- ban az egyháznak. Gondoljunk vissza) egyházunk súlyos üldöztetésének korára, amikor egyházunk nem lelkész tagjai az otthonukban gyújtották meg az Ige világosságát és emellett a fény mellett virrasztotta át egyházunk a kétségek sötét, két évszázados éjszakáját. — Mondják, hogy az 1864-iki szerencsétlen végű háború után német főhatóság alá került dán területen az evangélikus egyházat a, nemlelkészek óvták, őrizték és mentették meg. Többször szóltam róla, hogy a mai lengyelországi evangéliumi élet megmentése az egyház Urán kívül azoknak a nemlelkészeknek a kezében van, akik az egyházért áldozatot vállalnak. Vájjon nálunk nem sürget-e az élet, hogy minden egyházközl- -ségiink minden tagjában keltegessük a felelősségérzetet, hogy neki is a segítőtársak közé kell állnia? A lelkésznek a gyülekezetben el kell indulnia, hogy megkeresse az önkéntes munkásokat. Itt sokszor emlegetnek nehézségeket. Igen sokszor hallottam már kisebb falvak lelkészeitől ilyenféle sóhajtásokat: Könnyű föladata van a városi lelkésznek, ahol annyi az intelligencia, hogy minden egyházi munkához talál segítőtársat. Mondjunk le már egyszer arról az eléggé el nem ítélhető tévedésről, hogy a műveltségi fokot tesszük meg zsinórmértékké, mellyel megítéljük, kihez forduljunk bizalommal és kihez nem. Sokszor lettek már az általánosan befogadott körök veremmé és botránykővé a Jelkész egyházi munkássága számára. Nincsen visszataszítóbb, mint lelkész ajkáról hallani ezt a szót: Itt nálunk nincsen1 több. csak 2—3 család, akikkel összejárhatunk, — és ugyanakkor a falu házról-házra tele van emberekkel, akik vágyódnak a pap szíve, barátsága, megértése után. »Mindenkinek mindéin« — ez volt az apostol bölcs és keresztyén tanácsa. Ha pedig különbséget kellett tennie ember és ember között, akkor ő nem a műveltségi fokot állította föl mértékül, hanem először azokról szól, akik a »mi hitünk cselédei«. Lehet-e valami igazoltabb annál, mint hogy az evangélikus lelkész legelsősorban azokkal keresi a szorosabb viszonyt, akik a »mi hitünk cselédei«? Itt talán mégis csak jobb helyen keresi azokat a segítőtársakat, akikre munkájában szüksége van, mint a — talán' -- Istentől elfordult, sokszor talán még csak nem is az ő egyházába tartozó, de bizonyos műveltségi fokot szerzett 2—3 család körében. (Folytatjuk.) Wolf L a j ot s. Nihil obstat? Ha végigtekintünk az utóbbi évek evangélikus egyházirodalmi termésén, a kiadványok túlnyomó részének már a címlapján felfedezhetjük a már-már jellegzetessé váló bélyeget: »Kiadja a szerző«, »A fordító kiadása«, legjobb esetben pedig: »Az N-i jótékonysági kör tulajdona«. Ha pedig napi postánkat bontjuk, hetenként hullik elénk a tipikus oktáv-alakú papírlap, elől díszes keretben a varázsszó: »Előfizetési felhívás«, hátul pedig sok-sok rubrika, mennél számosabb aláírás részére. Örüljünk-e annak, hogy lassan-lassam visz- szatérünk a könyvkiadás gyermekkorába s szerzőink egyben önmaguk kiadói, könyvterjesztői, sőt cenzorai is? Mik e jelenség okai, mi az eredménye és mi volna itt a teendő? Az okok elseje nem az, amit egy kívülálló vélhetne: az üzleti vállakozási kedv, a pénz- haszon keresése a szerzők részéről. Nagy gond, nagy rizikó és még több fáradság, amíg az. önkiadó — nem hogy az egyáltalán nem özönlő előfizetések alapján, hanem már a mű megjelenése után hónapokig tartó, gyakran hozzá és az ügyhöz méltatlan vételi kapacitálások sorozata útján — viszontlássa költségeit. S ha jó a munka, s jók az összeköttetései és végre elfogyott a mű, még az eddiginél is nagyobb a probléma: adjon-e ki újabb kiadást? Még az egyéni hiúság is csak elvétve játszik itt szerepet és semmi esetre sem általánosítható. A legfőbb ok: szakmabeli kiadóvállalat hiánya s az irodalmi irányítás elégtelensége. Az eredmények így azután megfelelnek a premisszáknak. Már az önálló témák megválasztásában is nagy a rendszertelenség, azok feldolgozásában, a kellő felkészültség fokában pedig mérhetetlen nívóbeli különbségek jelentkeznek, ám a fordítások terén egyenesen anar- hisztikus állapotok uralkodnak. Mert ki és mit fordít? Fordít bárki, aki németül ért és — igen gyakran — németből fordítja a lutheránus világirodalomnak eredetileg angol, svéd, francia stb. nyelven írt, de az ő számára csak; német fordításban hozzáférhető és megérthető termékeit. Ily kétszeres fordítgatás mellett a legjobb szándék ellenére is elkerülhetetlen azután, hogy a mű szelleme, hangulata alapjábab el ne torzuljon. Hogy pedig mely külföldi mű kerül fordításra, arról őszintén és magyarul csak az mondható, hogy legtöbbször az, ami a fordításra éppen akkor elszánt betűvetőnek történetesen először kerül kezébe, lévén sok esetben a cél: a fordítás l’art pour Fart, nem pedig) ai velejáró magasabb szempontok. És mivel nincs átfogó terv, kritika és munkafelosztás, éppen egyetemes, standard-értékek vesznek el a magyar olvasóközönség számára. Ki a mostani olvasó, a könyvvásárló, — a kartárson, unokahugon és nagybátyám kívül? Többnyire azok, akiket sikerült az előfizetési felhívások enyhe pressziójával zsákbamacska-
