Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-04-19 / 16. szám
16. szám EVANGÉLIKUS ÉLET 125 oldal karaktert, azért nem lenne olyan nagy baj, ha (legalább ötven évig) egy kis »túlozás«-t követnénk el a hitben s annak emberileg lehetséges »tanításáéban, a hitszerü, igehirdető hitoktatásban. Különben is nem bízhatjuk még kevéssé fejlett értelmű tanítványaink találékonyságára azt, amitől egyházunk élete vagy halála függ, különösen miután naponként tapasztaljuk, mily nehezen alkotnak még a felnőttek, is fogalmat maguknak a hit által való megigazulásról. Ne féljünk tehát a túlzástól. 6. A levont »súlyos következtetésekéről csak annyit, hogy azokat nem én, hanem az élet vonja le, söl már le is vonta. Mert hogíy a mai evangélikusokban annyi a közöny, az egyháziatlanság és a hitet- ség, annak valami oka mégis csak van?! Engedje meg Bereczky, hogy én ez okok egy tekintélyes részét a régifajta »kultúr«-hitoktatásban lássam. Es főleg, tegyünk próbát: helyezzük a hitoktatásban s nemcsak a könyvekben a hitre, a magunk és tanítványaink hitére a hangsúlyt, legalább egyideig s azután igazoljon bennünket a történelem. 7. Befejezésül még egy példát hozok fel. melyből világosan kitűnik ismét, mekkora szükség van a régi tankönyvek hitszempontú átdolgozására. A magyar reformáció történetére gondolok. Magyar evangélikus hitoktatásunk egyik legfontosabb része. Valláspedagógiai szempontból itt is a leglényegesebb annak az ismertetése, mimódon terjedt és miért terjedt el 'a reformáció hazánkban. Bereczky a többiekkel együtt az okok közt — legalább is a sorrend szerint — főleg a mohácsi vészt hozza fel, azután, hogy Németországgal kapcsolataink voltak, továbbá, hogy két királya volt az országnak, nagy része felett meg a török uralkodott. Ebből az következnék, hogy a romlott közállapotok miatt terjedt el nálunk a reformáció. Mindezt alaposan kihasználták már ellenünk római katolikus »kartársaink«. De nemcsak ezért, hanem azért sem szabadna ezeket az »okok«-at főhelyen tárgyalni, mivel nem felelnek meg a tényleges történeti valóságnak, amint az a hívő evangélikus ember előtt megjelenik. Képzeljük csak el ugyanis, van-e olyan nemzeti csapás, kereskedelmi kapcsolat, királyversengés, törökátok, mely reformációban. egyházjavításban kulminálna? Bereczky szól ugyan a magyar reformátorokról is, de (a hit szempontjából) ismét lényegtelen adatokat halmoz fel, a lényegeset pedig nem domborítja ki. Nem lenne-e egészen más színezete és értéke hitoktatásunknak, ha ezen a helyen pl. azt írnánk és tanítanánk, hogy hazánkban a reformáció azért terjedt el, mert voltak hívő magyar reformátorok, akiknek a Lelke szikrát kapott a wittenbergi tüzböl s Isten Lelkének a vezérlete alatt a szörnyű közállapotok ellenére is terjesztették az evangélium világosságát? Ha használt, egy ártott is a mohácsi vész a reformációnak, mert ha a törökkel diadalmasan mérkőző, erős magyarságban terjed el a reformáció úgy. amint ennek kétségtelen jelei voltak 1526 előtt is. nem könnyebben és diadalmasabban állhatott volna-e ellen a magyarság az ellenreformáció ostromának? A magyar reformátoroknak a hitére lennénk kiváncsiak s ez érdekelne tanítványainkat is, nem pedig annak a tüzetes felsorolása, hol és mikor jártak iskolába. Miután a magyar reformátorokról szól. említi Bereczky, hogy »a buzgó hitterjesztöknek és pártfogóiknak köszönhető- hogy Miksa király halálakor már kétezernél is többre ment a protestáns gyülekezetek száma«, de e tényt, mely keresztyén pedagógiai szempontból itt elsőrendűen fontos, ismét nem olyan helyen és olyan erővel emeli ki. hogy a benne rejlő igazság jelentősége még csak egy nívón levőnek is tűnhetnék fel az előbb részletesen tárgyalt negatív körülmények (mohácsi vész) fontosságával. íme. észrevételeim, melyek végeredménye az, hogy Bereczky Sándor legfontosabb tankönyvében a hit lutheri-evangéliumi jelentőségéről keveset szól s ahol szól is. ott se a maga helyén s a megfelelő erővel. Hangsúlyozom, célom nem az. hogy »sértégessek«. Tényekre mutatok rá. elszalasztott drága pedagógiai alkalmakra. Azért kérem Bereczky Sándort, s mindazokat, akik hitoktatással tevékenykednek az Ur szöllejében. ne lássanak írásaimban személyeskedést s ne emlegessenek rögtön »hangnem«-et. hanem mérlegeljék elfogulatlanul, mikre próbáltam rámutatni. Nem tehetek róla. hogy észrevettem őket. Dr. Vető LajosÉletművész. Ennek a szónak mindenki más-más jelem tőséget tulajdonít aszerint, amilyen az életné- zcte, helyesebben a jelleme. Az egyik azt nevezi életmüvésznek, aki a dolognak mindig a könnyebb végét fogja meg. Aki a »hagyjatok nekem békét, én is békén hagylak titeket« elvén minden küzdelemtől csak azért irtózik, mert az izgalommal jár, no meg a küzdelemnek rossz vége is lehet, amikor is esetleges előmenetelében fennakad. Majd elintézi a küzdelmet más és jobb időben. Aki tehát csak azért dolgozik, hogy baj ne Jegyen és aiz így teremtett légkörben az élet örömeit zavartalanul élvezhesse, Ő tehát kevés fáradsággal, de annál több ügyeskedéssel nem csak hőn óhajtott célját igyekszik elérni, de legtöbbször még azon túl is előretör, hogy a viszonyok kedvező alakulása szerint teája nézve újabb és még kedvezőbb célokat valósíthasson meg. A másik ellenben élete célját a tökéletesedésben látván, minden idejét, erejét és igyekezetét arra fordítja, hogy ezen a téren hazája, egyháza és embertársai javára minél elfogad- hatóbbat, maradandóbbat és hasznosabbat nyújtson. Előbbi a munkát inkább csak jelképnek tekinti, utóbbinak ellenben életeleme az. Látszat. és valóság. Ivét homlokegyenest ellentétes életirányzat. Mintha azonban ma az előbbinek hívei volnának túlsúlyban. Pedig az Ur megmondta Adómnak:... »fáradságos munkával élj belőle (t, i. a földből) életednek minden napjaiban, más helyen: »orcád verítékével egyed a te kenyeredet.« Vájjon nem azt jelenti-e ez, hogy az időnek minden percét becsüljük meg és azt jól használjuk ki, hogy a hasznom lehetőségeket el ne mulasszuk? Valóban fáradságos munkával, verítékes orcával élni sokkal nehezebb nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Hiszen a munka kezdeményezése, továbbá szabályozása a lélekből indul ki. Ennek kell a testet alkalmassá és kéjjessé tenni a munkára még akkor is, ha az nincsen hozzá hangolva. A lendületet tehát a lélek adja meg a munkához. Nem a nyers munka a nehéz, hanem a léleknek a testre gyakorolt az a befolyása, amely a nyers munkát eredményessé, áldást- hozóvá tudja tenni. Micsoda hatalmas átalakító munkát kell olykor a mi lelkűnknek végezni ebben az irányban! Eljutottunk tehát arra a pontra, amelyen világosan megállapíthatjuk, hogy az életmű-
