Evangélikus Élet, 1936 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1936-03-29 / 13. szám
.98. oldal EVANGÉLIKUS ÉLET 13. szám Törvény előtt. Az Evangélikus Elet március 8-iki számában a fenti címen megjelent cikk olyan kérdést vet fel, amivel most, a zsinat előtt, igen érdemes foglalkozni. Emlékezünk mindnyájan, milyen kínos benyomást kelt az minden egyházát szerető emberben, ha olvassa a lapok törvényszéki rovatában, hogy X. Y. evangélikus lelkész feljelentett valakit rágalmazásért olyan ügyben, ami az egyház életében előfordult eseményekre vonatkozik, vagy viszont — ellene tesznek feljelentést. Mikor azután elkezdik a »valóság bizonyítását«, kiteregetik az egyházi testület viszálykodásait, esetleg a lelkész családi életét — a másvaUá- suak gúnyos mosolya kíséri ezt az épületes látványosságot. Hallottuk már, amikor az egyházközségekben is dúló pártviszálynak — főként a választások előtt és után — egy-egy mozzanata így a nyilvánosságra kerül, az esetleg másvallású hatósági közegek sokszor gúnyos kérdéseit, amivel kétségbe vonják egyházi törvényeinknek valódi törvény jellegét, egyházi hatóságaink hatáskörét, stb. Vagy amikor egy-egy elfogult pártember a lelkészt cipeli bíróság elé — s ott részvétlen, az egyházi életet nem ismerő egyének előtt kell megvédenie az egyház szolgájának azt a tevékenységét, amiért felelősséggel csak Istennek és lelkiismeretének tartozik. Ilyenkor fel kell vetnünk azt a kérdést, vájjon nem kell-e ezt, nemcsak az egyház, de a közerkölcs és a vallások tekintélye érdekében is meggátolnunk? Ne higyje senki sem azt, hogy ilyen pártviszály, stb. csak minálunk üti fel a fejét. Mindenütt van ilyesmi, csak másutt a nyilvánosság kizárásával maga a testület vagy hatalmi szó intézi azt el, nehogy a profán világ elé kerüljön épületes színjátékul. Az, hogy minálunk ilyet többet hallani, az nem jelenti azt, hogy nálunk több a baj, csak annak a jele, hogy az autonómia mellett kevesebb a titkolódzás. Ha csak arra törekszünk, hogy a világ ne hallja az ilyen eseteket, azzal még nem nyúltunk a baj gyökeréhez, csak a tünetet gyógyítjuk. Ezt a két érdeket — az egyház tekintélyének a világ előtt való megóvást és a vliszály- kodás megszüntetését, — a sértett jogos érdekek megóvását, össze kell egyeztetnünk. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogos panasza meghallgatásra találjon, akárkinél is. De az egyháznak elsőrendű érdeke az, hogy minden panasz, ami az egyház elsőrendű érdekét, beléletét érinti, ott nyerjen elbírálást, ahol azt jóakarattal, az egyház érdekeinek szemmeltartásával intézik el. Ahhoz senkinek sem lehet joga, hogy a maga valódi vagy vélt sérelmére úgy keressen elégtételt, hogy az egyháza tekintélyét ássa alá és azt odadobja meg nem értő, kevésbbé jóindulatú idegen megítélésnek. Az egyházi törvénykezés elé volna utalandó minden olyan ügy, ami az egyház belső életét illeti. Ilyenek: 1. Minden, a becsület védelméről szóló törvénybeütköző cselekmény, ami az egyház belső életét érinti. Ilyenek: az egyházi közélet terén támadt összeütközések az egyházi alkalmazottak vagy a hívek és alkalmazottak közt, egyházi vonatkozású ügyek, amelyek az egyesek családi életét, becsületét érintik. 2. Minden olyan, becsületsértési vagy rá- galmazási ügy, amely valamely lelkész családi életét vagy lelkészi működését érinti. De ez csak mindaddig tarthat, amíg a cselekmény nem olyan, amit fegyelmi úton elintézni nem lehet és amit a büntetőtörvény szabadságvesztéssel büntet. Minden egyházi alkalmazottnak (lelkésznek, világiaknak egyaránt) kötelességévé kell tenni, hogy büntető feljelentést csak akkor tegyen, ha azt előzetesen az egyházi hatóságnak bejelenti. Ha a cselekmény kisebb súlyú, az egyházi bíróságok fegyelmi eljárása is kielégítő elégtételt adhat, ha súlyosabb cselekményről van szó, maga az egyházi hatóság lesz azon, hogy aki bűnös, vegye el méltó, szigorúbb büntetését. Az egyházi hatóság — csupán presztízs kérdésből — sohase fogja elvonni az igazi bűnöst az igazságszolgáltatás elől. De az bizonyos, hogy ha előfordul ilyen szomorú eset, annak az első bírája kell, hogy az ejgyházi hatóság legyen. Azt azonban mindenesetre el kell kerülni, hogy kicsinyes dolgok — jelentéktelen anyagi kérdések — miatt idegenek előtt kelljen intim, nem a külvilágra tartozó dolgokat feltárni. Fegyelmi cselekménynek kellene minősíteni azt, ha valaki, aki az egyház fegyelmi hatósága alá tartozik, egyházi ügyeket ok nélkül, mielőtt az egyházi hatóság előtt elégtételt keresett, világi hatóság elé visz. Ha a zsinat olyan rendelkezés meghozatalát is elhatározza, amelyik a hívek fegyelmezését célozza, úgy ott is célszerű volna az egyház iránt való fegyelem megszegésének az esetei közé sorolni azt, ha valaki kényszerítő ok nélkül egyháza ügyeit világi bíró elé viszi. Hogy az ilyen intézkedések igazán beváljanak, annak a legfontosabb feltétele, hogy minden igazi sérelemre az egyházi hatóság adja meg a teljes elégtételt, minden jogos panaszt hallgasson meg. Mert ha ebben a kérdésben nem találnak a sértettek jogorvoslást, akkor nem lehet elzárni őket attól, hogy világi hatóság elé menjenek. Legfontosabb az a feltétel, hogy az egyházi bíróság tartsa be szigorúan a helyes perjog szabályait: a szólásszabadságot, a védekezés szabadságát és az ügyfélegyenlőséget. Mindig szem előtt kell tartani, hogy ha saját szabályait megsérti, akkor elkerülhetetlen az, hogy belső ügyeit mégis idegen érzésüek bírálják felül.
