Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

zsinataikat, kezelhetik iskoláikat, alapítványaikat, gyakorolhatják jogaikat s ebben őket sem hitsorsos miniszter, még kevésbbé más vallású miniszter nem befolyásolja s ez helyes és természetes ott, míg a r. katholikusoknál ugyanaz aggodalmas volna — ezt tétel gyanánt felállítani a legnagyobb igazságtalanság lenne!* Lenne, lenne, ha ez az okoskodás igaz volna. A fentebbiekben idéztük a legjelesebb kath. világiak közül báró Eötvösnek, Deák Ferencnek és Ghyczy Kálmánnak szavait. Ezeknek nemes szívét és lángeszét sértés nélkül kétségbe vonni nem lehet. Száz szónak is egy a vége. A kath. autonómia, hierarchikus szervezet és római fennhatóság alatt — Deák szavai szerint — csakugyan fából vaskarika. Tessék a tiszteletreméltó, hazafias főpapságnak a jog, törvény és igazság mellvasávat övezetten bátran és minden hátgondolat nélkül, a tökéletes jogegyenlőség és viszonosság szilárd talajára lépnie és vége lesz minden félreértésnek és minden oktalan gyűlölködésnek. Méltóztassék egyik legtudományosabb tiszttársuknak elhinni, hogy a fejlődés útja úgy a tudományban, mint a természetben és az emberi társadalomban végtelen. A régi keretek nem elégségesek az új tartalom befogadására. Átalakul az emberek felfogása is; átalakulnak az eszmék kifejezései, a bölcsészek összefoglaló értelmi ideológiái is. Miért ne változhatnának és nem alakulhatnának át a kath. autonómiáról való régi, elavult fogalmak is? A fejlődő élet áramait nem lehet örök időkre lekötni. A régi kiváltságok és előjogok többé fel nem tarthatók. Az állami élet fejlődésével átváltoztak az összes társadalmi és egyházi viszonyok is. Áldatlan korszak volt az, mely a Krisztus evangéliumát elfogadott népeket egymást gyűlölő felekezetekre osztotta. És dicstelen foglalkozás ma is, mely arra irányúi, hogy a Krisztus követői meg ne értsék egymást és arra törekszik, hogy a szabadság, az egyenlőség, a viszonosság és a testvériség elvei soha diadalra ne jussanak.