Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

között sok fokozatot lehetne megállapítani; s kétséget nem szenved, hogy ezzel a törvényhozási tény egyszerre véget vetne az «autonómia» cége alatt folyó izgató küzdelmeknek. Kétségkívül nagy vagyon az, mely hazánkban a különböző vallásfelekezeteknek vallási és közművelődési céljaira van szentelve. Ma már nincs uralkodó egyház, hanem vannak teljesen egyenjogú vallásfelekezetek, melyek azonban a legkülönbözőbb anyagi viszonyok között élve, itt-ott híveiket nagy egyházi adóval kénytelenek terhelni. Az államra nézve nem lehet közönyös dolog az, hogy polgárainak nagy része, vallási meggyőződése miatt, elviselhetlen egyházi adóval terheltetik, míg a nagyobb rész vigan élvezi az államnak gazdag adományait. Nem szemrehányásként, hanem mint a helyzetet jellemző tényt említjük fel azt, hogy a r. kath. egyház alsóbbrendű papsága még mindig szükséget szenved, dacára annak, hogy gr. Apponyi 1898-ban az országgyűlésen ünnepélyesen kijelentette, hogy a római kath. egyház oly vagyoni helyzetben van, mely feleslegessé teszi, hogy az állam intézményesen és szervileg foglalkozzék a kongruarendezéssel; mert — ú. m. — ez az egyház teljesen abban a helyzetben van, hogy ezt a feladatot a rendelkezésre álló eszközökkel a maga körében megoldja és ő csak azért nem szégyenli azt, hogy az állam segítségét mégis igénybe veszi, mert nem ennek az egyháznak a tényezői egyedül felelősek azért, hogy az önsegélynek eszközét, az autonómikus szervezetet eddig nem tudták elérni... És miért nem tudták ezt elérni ? Azért, mert a kath. autonómia szóvivői az államtól nemcsak szabadságot, hanem azonkívül még busás ajándékot is vártak. A gazdag püspökök panaszára még a pápa is lelkesítette őket, hogy «valószínűleg nem fogják tűrni, hogy ami a kath. egyházon kívül álló felekezeteknek megadatott (!), az a kath. egyháztól megtagadtassek». Mintha a kath. egyház autonómiája olyan természetű lenne, mint a protestánsoké ! Ezeknek az állam nem vagyont és nem állami