Zsilinszky Mihály: A római katholikus autonómiáról. Történelmi tanulmány. Budapest 1911.

előjogokat adott, hanem csak szabadságot arra, hogy híveiket megadóztathassák, s egyházukat szervezhessék. A kath. autonómiai javaslat — amint fentebb láttuk — kereken kimondja, hogy «a kath. egyházi javadalmasok birtokában, illetőleg kezelésök alatt levő összes javak, a vallás- és tanulmányi és egyéb kath. alapok a magyarországi kath. egyház tulajdonát képezik; és ez a jog az egyház részére telekkönyvileg is biztosítandó! Ezzel a határozattal nemcsak a kormány beavatkozásától, hanem még a király legfelsőbb kegyúri jogától is meg akartak szabadulni. Reméljük, hogy a magyar állam ilyen kath. autonómiát soha sem fog elfogadni; mert ez ravasz kijátszása volna az 1848 : III. és XX. t.-cikkeknek, ami végzetes következményeket vonna maga után. Reméljük, hogy az országos közvélemény nem fogja követni azt a logikát sem, mely előkelő, de rosszhiszemű s külföldi egyházi hatalomnak esküvel kötelezett püspökök részéről abban nyer kifejezést, hogy midőn a kath. célokra szolgáló állami összes javakat és javadalmakat tulajdonjoggal telekkönyvileg kívánja magának örök időkre biztosítani: ugyanakkor a semmiféle ilyen vagyonnal nem rendelkező más hazai egyházakra és a jogegyenlőségre (!) való hivatkozással, a maga részére még külön állami segélyeket is követel! És mit jelent az, mikor a római püspöki kar tagjai, a valódi tényállás elferdítésével, évtizedeken át következetesen így okoskodnak: «Ha az összes vallásfelekezetek egyházi ügyeiket az államhatalomtól függetlenül, egyedül annak felügyeleti jogát respektálva, kezelhetik: a jogegyenlőség és viszonosság követelménye, hogy ugyanazon jog a római kath. egyházat is megillesse.* Persze a magyar államhatalomtól függetlenül, de Rómától függve, telekkönyvi biztosítással 1 Ignotos fallit, notis est derisui. Ezen észjárásnak indokolása is tanulságos: «mert — úgymond egy új püspök — hogy a protestánsok és görögkeletiek minden állami befolyástól menten tarthatják