Zsilinszky Mihály: Báró Radvánszky Béla evangélikus gyámintézeti elnök emlékezete. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VII.)

és főúri osztálynak legfőbb vonásait, a nemzeti önérzetet és büszkeséget, az európai műveltség iránti fogékonyságot, mely abban nyilatkozott, hogy a gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak és nagy súlyt helyeztek arra, hogy az itthoni tanulás befejezése után, fiaik a külföldi egyetemeket is meglátogassák. Igaz, hogy az iskolai és közigazgatási nyelv a latin volt, de amellett olyan tanítók a felvidéken sem voltak ritkák, mint Stockei Lénárd, a híres bártfai tanár, aki Révay Ferenc fiaitól megkövetelte, hogy atyukhoz intézett latin leveleiket először magyarul fogalmazzák meg. Erdélyben, a fejedelmek korában a társadalomban és a törvényhozásban is a magyar nyelv volt használatos. Mellőzve itt a lakodalmaknál, a keresztelőknél szokásos vendégségeket, felette érdekes és tanulságos olvasmányt nyújt Radvánszky a gyermekek neveléséről, ezeknek csecsemőkoruktól fogva a n3'ilvános iskolai nevelésig terjedő időszakban. Dicséretére válik a régi nemesi és főúri családainknak az a gondos nevelés, melyben gyermekeiket részesítették. Egyes jellemző példákból látjuk, hogy az otthoni nevelés, egyes eseteken kívül, gyöngéd és amellett szigorú is volt. A fiukat már hatodik évük betöltése után kezdték az írás és olvasás elemeire tanítani — kezdetben csak játszva. Engedetlen gyermekeknél a vesszőt is használták. A deákiskolába való