Zsilinszky Mihály: Wallaszky Pál evang. lelkész élete 1742–1824. Budapest 1910. (Egyházunk nagyjai XI.)

civi, in libera republica literaria competit. Hanc veriam damus petimusque vicissim." Irmodora egyszerű, szerény. Nem kihívó, nem szolgai, hanem kellő tárgyilagosságú és sima, a tárgy komolyságának megfelelő. Nem követte azokat az írókat, akik mihelyest latinul kellett valamit írniok, azonnal a régi szónokok mesterséges periódusait és szónoki ékességeit használták, hogy kellő művészi hatást gyakorolhassanak előadásukkal. Wallaszky e modort tudatosan és szándékosan kerülte; e helyett használta az egyszerű oktató előadást, mely egyedül tartalma által kíván hatni. „Qui majorem hic a me ornatum desideravit, horrea me hic struere meminerit in quibus nemo marmoreas, varioque opere elaboratas columnas, nemo peristylia et porticus, nemo parietes auleis superbos, sed congerendis frugibus apta spatia requirat". íme, ilyen szellemű, ilyen tartalmú és formájú volt azon irodalomtörténeti munka, melyet a maga korában Horváth István nem győzött eléggé dicsérni, mert „e derék könyv új világosságot hozott nemzetünk egére s ha valának is hézagai ós tévedései, bírt mégis annyival, amennyit senki a szerző előtt nem mondott, de nem a könyv kijötte után sem ..." A második kiadás 1808-ban jelent meg, javítva és bővítve. „Minő örömmel, minő elragadtatással szól ebben — mondja Horváth — tudománybeli előmenetelünkről a már 1768-ban megszólamlott tiszteletre és szeretetre méltó öreg! Csak a tiszta hazafiság, csak a nemzeti becsületet forrón szeretés fakadhat az ő szavaira. Háromszor valék — úgymond — szerencsés láthatni e magyar Eikhornt s mind a háromszor sűrű cseppek hullának