Zsilinszky Mihály: Wallaszky Pál evang. lelkész élete 1742–1824. Budapest 1910. (Egyházunk nagyjai XI.)

fogva — úgymond — a magyar mint másban, úgy a tudomány terén is mindig azon nézetnek hódolt, hogy a dicső tetteket jobb elkövetni, mint hirdetni. „Hungaros eo semper sensu fuisse, ut praeclara quevis agere, quam predicare maluerint." így volt ez különösen Mátyás korában, amikor hazánkban, a nagy király környezetében, Európa legnagyobb tudósai szivesen mulattak; amikor a hazafiak soraiból is kiváló tehetségek merültek fel és sikerrel versenyeztek a külföldiekkel a tudós és művész koszorúja után; amikor könyvtárak, híres iskolák, egyetemek hirdették a művelődés haladását; amikor a múzsák magok szállottak le közénk, hogy dicsővé tegyék a földet, mely felett Mátyás, mint király, uralkodott. Ezt a dicső kort kívánta Wallaszky kiemelni a feledés éjjeléből; ennek képe által akarta elnémítani azokat, kik a magyar nemzet tudatlanságát és barbárságát szerették kürtölni a világnak. íme, ez volt a könyvnek éppoly nemes, mint nagyszerű feladata. Hogy e feladatát valósággal elérte-e'? oly kérdés, melyre határozottan igennel felelhetünk. Az irodalmi világ megtanulta tisztelni és bámulni a magyart és szellemi míveltsógét. Bámulta a feltüntetett kor legnagyobb alakját a páratlan Hollós Mátyást, annak tehetségeit, művészet és tudomány iránti szeretetét és érdemeit, aki egyszóval „ami csak dicsőt más országokban talált, azt a maga országába hozni törekedett s Magyarországot rövid időn a múzsák lakó helyévé tette". Mellette állottak, műkedvelő nején kívül a főpapok, theologusok, jogászok, historikusok, orvosok, matematikusok, rétorok és poéták.