Zsilinszky Mihály: Wallaszky Pál evang. lelkész élete 1742–1824. Budapest 1910. (Egyházunk nagyjai XI.)

most már meglehetősen ismerjük; Fraknói Vilmos, ifj. Szinnyei József és Csánky Dezső, a legújabban napfényre hozott adatok alapján oly képet mutattak fel nekünk, minőről Wallaszkynak csak sejtelme lehetett. De éppen ez mutatja Wallaszky vállalatának becsét; ez emeli értékét, különösen ha meggondoljuk, hogy ő több mint száz esztendővel ezelőtt fordult figyelmével a magyar nemzet legdicsőbb korszaka felé. x Valóban történelmünk egy korszaka sem volt alkalmasabb arra, hogy általa a magyarok iránt elfogult, s intézményeinket és kultúránkat ócsárolni mindig kész külföld meggyőződjék európai hivatásunknak élénk tudatáról. Wallaszky korában a magyar irodalomról és általában a magyar kultúráról még rosszabb fogalommal bírt a külföld, mint most. Nem egyszer kellett Wallaszkynak hallania a gúnyos megjegyzéseket, melyekkel nemzetét a német földön gyalázták. Ezzel szemben, egy kis tükröt akart ama gyalázok szeme elé állítani, melyből meggyőződhettek, hogy igenis a magyar föld már a régi századokban is jeles férfiakat szült, akik nemcsak fegyverért és mulatságért, hanem a tudományért és művészetért is tudtak lelkesedni. Élénk színekben mutatta meg a világnak, hogy hazánkban a renaissance jótékony szelleme fogékony keblekre talált. Támadtak tudománypártolók és tudománymívelők egyiránt és pedig nemcsak a XV-ik, hanem a két rákövetkező században is. Hogy mindennek dacára, a magyarokat tudatlanoknak és a művészet iránt fogékonytalanoknak tartották, az onnét van, mivel nem volt irodalom-történelmük, mely e balvéleményt megszüntette volna. Wallaszky ennek okát a magyar nép azon természetében keresi, melynél 3