Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

ELSŐ RÉSZ. A XVI. századbeli vallásjavítás Magyarországon 1606-ig. - I. A vallásjavítás története általában

Luther nem helyeselte ugyan, de nem is ellenezte határozottabban a német protestáns egyházakban kifejlett Caesaropapiát, vagyis azon egyházkormányzati elv megvalósítását, hogy az Egyháznak külső igazgatása ós kormányzása a tartomány fejedelmét illeti s hogy az ezen jogát az általa önkényüleg kinevezett egyháztanácsosok és konzisztóriumok által gyakorolja. Zwingli az egyházak kormányzatába hasonlóképen nagy befolyást engedett a világi hatóságoknak, csakhogy azok, mint köztársasági szervezetű államban működő, akár községi, akár kantoni hatóságok, magának a református népnek a választottai voltak. De főként nevezetessé, sőt végzetessé lett az úrvacsorai tan feletti eltérés. Luther szerint a római egyház átlényegülési tana — a transsubstantiatio — elvetendő; de másrészt, miután az úrvacsoraszereztetósi igék világosan így hangzanak: »ez az én testem... ez az én verem«, — azért e szavakat nem szabad s nem lehet elcsűrni-csavarni. Ezek úgy értendők, hogy amikor az úrvacsorai kenyeret és bort veszi valaki, az akkor Krisztusnak valóságos testét és vérét veszi. Hogy a krisztusi test miképen jő a kenyérrel összeköttetésbe, benne van-ó, felette-ó, vagy alatta — in, cum vei sub pane et vino, — ezt mi emberi eszünkkel nem tudhatjuk. De az mindegy, bárhogy berzenkedik is az emberi ész ezen általa nem értett hitcikk miatt, meg kell fékezni az észt, mint a jó lovas a prüszkölő, makrancos paripát. Isten szava előtt meg kell hajolni a gyarló emberi észnek; s aki az Isten szavát igaz értelméből ki akarja forgatni, az szentségtörő — szakramentárius. Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy hazánkban Luther híveit ingadozó, határozatlan jellemüeknek szokták gúnyolni, holott Luthernek egyik főjellemvonása éppen a makacsságig menő hajthatatlanság. Ama látszólag határozatlan úrvacsorai tan alapja az V. században virágzott új-alexandriai theologiai iskola hittani felfogásában és a 4. egyetemes zsinat christologiai végzésében keresendő. Zwingli ellenben, támaszkodván több oly biblai helyre, melyben a »hoc est« szavak így értelmezendők: hoc significat = ez jelenti, — az úrvacsora szereztetése alkalmával használt eme szavait Krisztusnak : Touxo saxt tó £u)[j.« [J.OU (= ez az én testem), így kell érteni: ez a kenyér jelenti, ábrázolja az én testemet; ekként fog az én testem is megtöretni, vérem kiontatni. Tehát az úrvacsora egyfelől jel, másrészt biztosítók, pecsét a felől, hogy a kik abban igaz hittel részesülnek, azok a Krisztus halála által szerzett üdvösségnek is részesei lesznek. A reformáció e két ágának egymástól elhajolását sokan fájlalták mind a két részen, már csak a közös veszélyre és a közös