Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest 1907.

ELSŐ RÉSZ. A XVI. századbeli vallásjavítás Magyarországon 1606-ig. - IX. Budolf uralkodása és az ellenreformáció

hogy 10 ifjú eltartására szándékozik alapítványt tenni s lelkészképezdét felállítani. Miksa király helyeselte is az érsek e szándékát, de egyelőre csak szándék maradt ez, az érseki jövedelmek megcsappanása miatt nem lóvén képes az érsek e szándókát még a kanonokok támogatása mellett is megvalósítani. No de segítségére jött e tekintetben a római katholikus egyháznak Loyola Ignác ós az általa 1540-ben alapított s pár évtized multával kebelében számos tagot számláló jezsuita-társaság. E társaság tagjai — miként ez köztudomású — maguk elé egyedüli célul a protestantizmus, — vagy az ő nyelvükön szólva — az eretnekség megtörésével a pápai hatalom visszaállítását, megszilárdítását, s ezzel együtt saját uralmuknak s befolyásuknak a biztosítását tűzték. Hogy e célt mily fegyverek használásával, nemes avagy nemtelen eszközök alkalmazásával közelítik-e meg, náluk nem képezte kérdés tárgyát. Egyik kiváló eszközük volt az iskola. Kétségkívül nemes, igaz keresztyénhez illő eszköz az iskola, tekintve ennek eredeti hivatását, mely is abban áll, hogy az ifjú nemzedék ismeretköre tágíttassék, szive nemesíttessék, erkölcsi tettereje fejlesztessók, szilárdíttassék. De lehet ám az az iskola felettébb káros intézmény is. Az iskola padjain ülő gyermekek s ifjak szivét ügyes mester viaszként tudja idomítani; a gyenge keblek fogékonyak a jóra is, de talán még fogékonyabbak a rosszra. Eszes, de lelkiismeretlen nevelők sok konkolyt, maszlagot behinthetnek azokba. A jezsuitaiskolákban elsajátíthatta a növendék a tudományos pályához megkívántató előismereteket, elsajátíthatta és pedig nagyobb mértékben mint más, kivált puritán szellemű s jellemű tanítók vezetése alatt álló tanintézetben, a világias műveltséget, a magasabb körökben honos s megkövetelt illemszabályokat, modort, udvariasságot, előzékenységet, a nagy világ fiai ós leányai előtt már századokkal ezelőtt is talán kelletinól többre becsült élőnyelveket. De hol van a honszeretet, a fajához, nemzetéhez való hő ragaszkodás érzete, az ősök által szerzett alkotmány, a nemzet szabadsága, függetlensége iránti lelkesedós, áldozatkészség? A jezsuita előtt — mint mondók — csak egy cél lebegett, neki csak egy hazája volt, egynek a szabadságáért, vagyis korlátlan uralmáért lelkesedett: Róma, Róma ós Róma. Ezt szeresse, ezért lelkesüljön egyedül a növendék is; szeretetét, kegyét csak azokra árassza, kik jó római katholikusok; nyomja és üldözze azokat — még ha testvérei, vérrokonai, a nemzetnek leghívebb fiai, a leghasznosabb polgárai is, de nem az egyedül idvezítő Egyház fiai. Inkább akarok feldúlt, pusztává tett, mintsem eretnek ország királya lenni, mondotta a jezsuiták egyik koronás növendéke, és az e szavaival eléggé érthető bizonyságot tett afelől,