Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
314 Láttam a börtönök sápadt csemetéit, A hat éves tolvajt, a tíz éves zsiványt, S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt! Láttam az anyát is, az anyát, ki ölbe Hordott csecsemőjét gonoszul megölte. Láttam az apát is könyemen keresztül, A komor családfőt, a ki gyökerestül Irtotta ki fázó, éhező családját, Mint a hogy kertészek a dudvát gyomlálják. El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet, —- Nincs ott Isten, a hol ilyenek történnek!““ Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta. Úgy maradt sokáig, csendesen zokogva. Azután felszökkent, őrült lázban égve, S kezdett futni, futni, be a messzeségbe. Harsány, búgó hangja visszacsengett fájón: „Elveszett az Isten! De meg kell találnom!“ Ábrányi Emil. <3* Az istentagadókhoz. Tépjétek a hitet, Szaggassátok széjjel, Űzzetek játékot Az Isten nevével, Törjétek a lelket Az érző szíveket: Minek a kebelben Hit, remény, szeretet! Kit a sors csapása Földre sújtva megvert, Ha látjátok, a mint Jó Istenét kéri: Adjatok hetyette Más hatalmat néki. Adjatok hatalmat, Melybe’ bízva-bízik, Hogy őt megsegíti, Vezeti a sírig, Szivébe reményt önt, Hitet a leikébe: A sírnál nincsen még Az életnek vége . . . Járjatok el szerte, Hirdessétek bátran : „Nincs Isten a földön, Nincs a magasságban; A nagy világűrben Csupán anyag minden, A mi ezt vizsgálja: Az ész — az az Isten! “ S majd, ha láttok embert, Hanem, majd ha láttok Felzokogó embert, Elvetemült rosszat, Ki a világra csak Kárhozatot hozhat,
