Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
„ „ Mentem először is a nagy palotákba, Színaranynyal festve, márványkőből vágva. Elbolyongtam ó föld félisteneidhez, Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz, A hatalmasok közt, kiknél minden óra Gyönyör és boldogság; — a kik egy fél-szóra Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl, S múló vágyaikból kis szeszélyeikből Századokra szabják nemzetek törvényét; Kik a földi élet minden báját, fényét Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák. Itt, ezeknél lappang az isteni jóság, Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye, Az igazság csúcsa és a szellem mélye! S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét, A gőg butaságát s a kéjvágy fortéimét! Hol van hát az Isten ? Ah! a templomokban, Zárdák menedékén — ott rejtőzik, ott van, A tömjénes oltár, a szék közelében, Hol mindennap róla prédikálnak szépen! Mentem a papokhoz, sorra jártam őket, És találtam — ó jaj szent kereskedőket, A kik az Istenből üzletet csináltak ! Néma megvetéssel fordítottam hátat. Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez, Náluk van bizonynyal! Istenileg érez A magasztos költő; lénye csupa eszmény, Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén. S mit találtam náluk? Önző, irigy lelket, És egy darab konczot, mely fölött pereltek. Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját, Boldog kárörömmel egymást megcsúfolták, Rátapostak durván gyöngébb társaikra, Hogy kihunjon bennök az isteni szikra, Szidták, tépték egymást, mint az útonállók — Nem! A mit kerestem nem találtam nálok! Hova menjek? Lábam ingadozva lépett A nyomor lakába ... és láttam a népet! Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat, A ki bősz haraggal sorsa ellen lázadt S meghalt mint veszett eb, agyonütve félig.
