Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
X. Hit, remény.
312 Keresem az Istent. Különös zarándok állott meg előttem, Az esti homályban, az alkonyi ködben. Hosszú haja kuszán omlott a szemébe, Kínos barázdákkal volt fölszántva képe És egész alakján valami nagy bánat Árnyéka borongott, mely szívemre támadt S a részvét forrását megnyitotta bennem. Oda lépett hozzám: „Engedj megpihennem!“ Nyájas szemmel néztem a sötét emberre: „„Ülj le mellém, vándor, s mondd el hova, merre? Merre visz az útad és mióta járod Nyugtalan léptekkel a messze világot?““ Megvillant a szeme és vonagló szája Ily szavakra nyílott: „Hosszú volt a pálya A mit én bejártam —*- de az örök álom Addig nem jöhet rám, mig föl nem találom. Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem! Mert tudd meg, mi történt: — elveszett az Isten!“ Zavar a szemében, zavar a szavában, — Boldogtalan ember, tudtam hányadán van. Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe Mély, nehéz sóhaja szakadozva szállott. Megragadta botját, azután fölállott. Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan: „Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam. Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne. Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre, Hogy megenyhíthessem, hogy meggyógyíthassam.“ „„Keresem az Istent““, szólt s tovább ment lassan. És elröppent egy év, mint könnyű lehellet. Egyszer, a mint este csillagfénye mellett Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem : — A szomorú vándor csak megállt előttem. „Nos“ — szólottám hozzá, — üdvözöllek testvér! Meg van-e az Isten, a kit úgy kerestél?““ Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor Összegyűlt keserve omlott ajakából.
