Hárfahangok. Szerk. Payr Sándor. Budapest 1906.
VII. A magyar reformáczió.
237 Hoznak papot, szentelt vizet, Beszentelik a házat, Van ördögűzés, nagy mise, A sír már föl nem lázad. A szolga szentelt ágy előtt Tömjént bocsát az úrra, De a fejetlen gyászmenet Megjő az ágyhoz újra. És míg a kakas nem kiált, A rémzsivaj növekszik . . . A szolga alszik csendesen, Az úr a padlón fekszik. „El innen el — fogassatok — Jobb élni Ausztriában ! Császár palástja eltakar, Ott lesz jó puha ágyam. Lesz puha ágy és nyugalom És szívben, agyban rend lesz, Ott a halottnak feje van S a sír lakója csendes.“ Caraffa megy, Caraffa fut, Hiába’, mind hiába’: Az a fejetlen gyászmenet Megy mindenütt nyomába. És minden éjjel kél a rém Vad-tébolyítón zajgva, Kíséri mindig — a sírig — Az örök kárhozatba! Csengey Gusztáv. Az agg prédikátor. Az agg prédikátort, hívei atyját, Caraffa elébe hivatják. „Bűnös eretnek, rontod a néped, Hite virágát sorra kitéped! “ — Nem. nagy uram, én nem teszem azt, Én a virágért gyomlálom a gazt. „Szép ez a szó, de ’ki mondja: csaló! Tömlöczbe veled Krisztustagadó ! “ — Tömlöczbe csukathat a kény, De Krisztus urunk híve én vagyok, én! „Te nyomorult! Te hirdeted őtet? ’Sz nem szent a hitéből semmi előtted!“ — Óh szent nekem ő Maga s szent az írás! De széles e földön semmi más.
