Payr Sándor: Kanizsai Orsolya főrangú magyar nő a XVI. századból. Élet- és jellemrajz. Budapest 1908. (Egyházunk nagyjai VIII.)

inti szigorúságra a prédikátor nevelőt, hanem az édes anya is kellő erélylyel tudja párosítani a szeretetet. Igaz, hogy beczéző gyengédsége alig ismer határt. „Az egy kis máknyi gyermekemnek" mondja később is a vaskos nagy fiút, aranypillangós bársonyruhában járatja és semmi sem drága neki, ha Ferkó kívánja. Három éves korában már ezüstös szablyája, négy éves korában már paripái vannak; az egyik poroszka, a másik kacsola. De azért az alma mellett ott volt ám a pálcza is. A kis úr ezt is jól ismerte. Kanizsai Orsolya különösen özvegységében mutatta magát erélyes, okos anyának. Mert sajnos, ez az állapot is váratlan hamar bekövetkezett. Hét éves sem volt még Ferkó s anyja már felöltötte a gyászfátyolt. Ez a csapás majd hogy őt is sírba döntötte. Barátnői alig győzik vigasztalni. Különösen szép szavukat intéz hozzá sógornője, Mayláthné. „Kegyelmedet kérem, mint

? szerelmes asszonyomat az Istenért, hogyha eddig meglábolhalta az keserűséget, kiben én kétes vagyok, az Kegyelmed természetét tudván, tekintse meg kegyelmed az egyetlen egy fiadat, hogy könnyebbítse kegyelmed az keserűségét az egyetlen egy fiadra nézve, hogy ne kellessék szolgakézre maradni, mert azt kegyelmed magárúi tudhatja, mi légyen úr gyermekének szolgakézre maradni". És Orsolya asszony erőt is vesz magán. Hisz volt még kiért élnie. Ott állt előtte szemefénye, gyermeke, az atyjához külsőleg is hasonló, ki már korán jelét adta tehetségeinek s a mellett szelid, jóindulatú gyermek. Tizenkótéves koráig otthon egy evangélikus lelkész által neveltette. Ekkor pedig hogy világot is lásson s jövendő hivatására készülhessen, külföldre is, a legközelebbi