Payr Sándor: Egyházi beszéd. Sopron 1891.

pillanatok, melyekben nem marad köny nélkül a szem. A történelem feljegyezte, hogy az ó-kor egyik hatalmas hadvezére, ki egy világvárost, Karthágót, rombolta le földig, könyes szemekkel állt ott annak füstölgő romjai felett, mert az ellenség vaspánczélja alatt is embersziv dobogott. A régi görög mondák harczedzett hőséről, Achillesről is fel van jegyezve, hogy volt pillanat, midőn keservesen sírt, de dicsőségéből ez azért semmit le nem vont. De minek keresünk mi példákat a távolban, midőn a könynek jogosultságát akarjuk bebizonyítani, hiszen egy fenséges példa áll hozzánk igen közel! íme felolvasott evangeliomunk elején hallottuk Jézusról: „Es mikor elközelgetett volna, a várost látván, sira azon." Tehát az üdvözítő erős lelke is, a ki máskor az egyetlen fiát gyászoló gyenge özvegynőtől is azt kívánta: ne sírj! íme itt könyekre fakad azon mély fájdalom hatása alatt, melyet veszni indult népének sorsa felett érzett. Miért keresnénk egyéb bizonyítékokat, elég az nekünk, hogy maga Jézus is méltó alkalommal sirt; ez által megszentelte a könyeket és nekünk is szabadságot adott a megszentelt fájdalomnak ezen nyilatkozatához, mert a köny a fájdalomnak természetes adója, a melylyel áldozik néha a nagy lélek is. II. Ha pedig tovább azon okokat vizsgálandjuk, a melyek a Megváltót könyekre indíták, úgy meg fogunk győződni arról is, hogy vannak a szívnek megszentelt, drága könyei. Hiszen minden rezgő csepp, melyet fájdalom, részvét, könyörület csal a szemekbe; minden köny, melyet ember hullat az embertársért, már magában is szent és megbecsülhetlen drága gyöngye a szívnek. De a szív és vér rokonsága teremtett olyan különösebb viszonyokat, melyekben mind amaz érzéseknek, melyek könyet facsarnak a szemből, magasabb becsük, mélyebb alapjuk van. Ilyen különösebben megszentelt drága könyek a honfisziv, a vallásos lélek és a rokonkebel könyei. A mint Jézus, az evangeliomi elbeszélés szerint, az Olajfák hegyéről lejövet megpillantja Jeruzsálemet, a büszke fővárost, a melynek lakói most még fényben, örömmámorban úsznak, az erre következő szomorú jövendő mintegy sötét felhő vonul el lelki szemei előtt. S ezt festi le ama szavaival: „El jő az idő ellened, melyben a te ellenségeid te körülötted palánkot építenek és mindenfelől szorongatnak és téged a földdel egyenessé tesznek és nem hagynak te benned egy követ a más kövön." E jövendölést a történelem igaznak bizonyította s e szomorú végzetnek mélyen átérzett hatása alatt könyezik az Úr, siratva népét, nemzetét, hazáját. íme a hazafiúi fájdalomnak megszentelt könyei! Mert hogy Krisztus világra szóló hivatása mellett is szerette népét, a melynek véréből való vér volt, szerette azt a hazaföldet, melyen született, azt épen ezen könyeivel mutatá meg.