Payr Sándor: Egyházi beszéd. Sopron 1891.

És mely nemzetnek nem volnának megsiratni való gyásznapjai! A mi szegény hazánk is háromszor állott már oly közel az enyészethez, hogy prófétáinak szemébe méltán lopóclzék a köny. A Sajónak hullámait nemzetünk vére festé pirosra, mikor betört a vad tatár, hogy a viruló országot egy nagy néptemetővé változtassa. Mohácsnak mezejét, a hol a török tarolta le hazánk diszét, virágát, a mi népünk vére termékenyité meg. És sötét emlékeket füz a történelem Világoshoz is, hol a hideg északról jött nyers erő nyomta el hazánk jogosult reményeit. íme nem megkönyezni való helyei-e ezek hazánk történetének! S régi letűnt nagyságunkra gondolva vissza, ne szégyeljünk egyegy könyet hullatni e pontokon, mert azok megszentelt drága könyek. És ha megkönyezük már magát a vészt, még inkább megsiratni való az ok, mely azt reánk zuditá. Mert ha Jézus méltán intette népét: „Vajha eszedbe vehetted volna csak e te mostani napodon, a melyek néked a te békességedre valók!" és ha másutt ismét méltán lobbantotta szemére: „Mennyiszer akartam egybegyűjteni a te megzatidat, miképen a tyúk az ő fiacskáit az ö szárnyai alá!" — nem különben veti népünknek is szemére a költő mint annyi viszály és balszerencse okát: „Haj, ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, — Egységünk törten törve, hanyatla erőnk!" S a mai kor pártviszályai közé is méltán szól bele ama másik jósige: „Pusztulunk, veszünk, — Mint oldott kéve széthull nemzetünk!" S érezzük még mindig ama régi átkot: „Arról ismerni a magyart, — Hogy az soha össze nem tart!" A hanyatlásnak ezen okait látva nem kell prófétának lennünk, hogy a hazafiúi fájdalom könyet csaljon szemünkbe. De hát nincs-e könyekre méltó fájdalma a vallásos léleknek is? Jézus ott Jeruzsálem előtt nem csak a földi hazát siratta. Hiszen nézzétek, Istennek szent templomában kalmár szellemű nép üzérkedik, melyet ostorral kell néki kihajtani onnan. Siratta tehát Istennek országát is, melynek felépítése elé épen az ő honfiai gördítettek annyi akadályt. Ennek az Isten országának mai látható alakja az egyház. És ennek az egyháznak is mennyi megkönyezni valója van itt a földön. Egyfelől a hidegség, közöny, másfelől a szótszórtság és erőtlenség tartja megzsibbasztva tagjait. Vagy ha azon czélra tekint is, mely eléje kitüzetett, oh mily messze áll még attól! „Leszen egy nyáj és egy pásztor!" — oh mi beláthatlan messzeségből hallatszik felénk e prófétai szó. „Fiacskáim szeressétek egymást! Arról ismernek meg benneteket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek!" — de hol marad e szép elv a mai felekezeti türelmetlenség, súrlódás és féltékenység mellett! „Úgy fényljék a ti világosságtok, hogy az emberek lássák a ti jó cselekedeteiteket!" — oh de mily kevés helyen képes a kereszténység ezen erkölcsi hatalmáról meggyőzni a világot! Mindezen fájdalmait méltán könyezi meg a vallásos lélek, s az a köny, mely ily magasztos eszmékért folyik, bizonyára szent és drága köny. És végül családi körben, rokonok, testvérek ós barátok között is hányszor jogosult a köny, hányszor sajtol ilyent a családi viszály és