Payr Sándor: Egyházi beszéd. Sopron 1891.

egymással megosztani szeretnénk. Azt kérdem azért most, szent vallásunk melyik parancsának tegyünk eleget: sirjunk-e a sírókkal, vagy örüljünk-e az örülőkkel"? Üh az örömben könnyű társakat találni, de nehéz a bánatban. Forduljunk azért a sírókhoz, annyival inkább, mert azon szent leczkóben is, melyet az egyház a mai vasárnapra (Sz. H. u. 10.) rendelt, Jézust, a legnagyobb szenvedőt, könyeiben találjuk, a mint veszni tért népét siratja. Lukács evang. 19. r. 41—48. v. Szent könyvünk két helyen emlékezik meg különösebben Jézusnak könyeiről. Egyszer, midőn a két nővérnek, Máriának és Márthának bánata hatotta meg őt Lázár halálakor, másszor pedig ezen alkalommal, a melyet a mai evangeliom beszél el. Nagy és fontos oknak kellett lennie, mely az ő nagy lelkét könyekre fakasztá. S ezért elég méltó a tárgy, hogy a felett mélyebben is elmélkedjünk. Vizsgáljuk tehát: Micsoda igazságokat tükröztetnek vissza a Megváltó könyei? I. Könyekkel, a fájdalomnak ezen természetes adójával, áldozik néha a nagy lélek is. II. Vannak az emberi szívnek megszentelt drága könyei. III. Az igaz köny mindenkor nemes hevületben szikkad fel. I. Az emberi kebelbe a teremtő érzékeny szivet adott, mely elszorul a fájdalomtól és együtt érez a szenvedőkkel. Mégis midőn külső jelekben, síró könyben mutatkozik a szív fájó érzése, — legyen bár a fájdalom oka még oly nagy és még oly szent, — a világ ezt sokszor hidegen és büszkén gyengeségnek kiáltja ki. Nem természetes hirnöke-e a fájdalomnak szemünkben a köny? Mégis ha férfiúnak arczát borítja az, gyengének Ítélik érte. Elnézik a gyermeknek, ha változó kedvében siró könyre fakad; sirhat a nő, — csak érző szivét mutatja ki, ha bánat, részvét könye ül szemében, sőt ékesség az azon, mint harmatcsepp a virágkelyhén, — de ne merjen könyet láttatni szemeiben a férfiú, mert ellene szól a világ Ítélete, gyengének, puhának mondják érte. Volt a hajdankorban a bölcseknek egy iskolája, mely legfőbb erénynek tartá a minden fájdalom és öröm iránt tanúsított érzéketlenséget, a szívnek hideg nyugalmát. A fájdalom szemeikből könyet sajtolni nem tudott s vidám, derült mosoly arczukról soha nem sugárzék. A világ ezért tán ma is nagynak tartja őket, de sok volt bennök a rátartó büszkeség és a természetellenes önmegtartóztatás. Mert a ki visszanyomja szivébe a fájdalmat és elfojtja a könyet, az az emberi természettel vív kemény tusát, mely megköveteli, hogy a szív könyekben sírja ki fájdalmát. Hiszen a madár is sírva repdesi körül feldúlt fészkét és tavaszszal megkönyezi a szőllőtő, ha metsző kés ejt rajt fájó sebet. A legedzettebb szívűek életében is vannak