Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Debrecen 1928. (Különlenyomat a Theologiai Szemle 1926. és 1927. évfolyamából)

I. Luther, az énekköltő.

mely a reformáció nagy harci dalát megszülte, mely aztán 1528 nyarán már a nevezett könyvben meg is jelent. Nem mondvacsinált, nem is kultuszcélra készült ének volt ez, hanem belső élmény, a lelki megindultság, az ihlet órájának szülötte, miként első zsengéje, az első két martyr éneke. Luther legegyénibb, legsajátosabb műve. Személyiségének titkát, jellemének sajátságait ebben fejezi ki leghívebben. Lutherrel ez az ének lényegben és formában egyazonos. Linke hymnologus azt mondja : Ez az ének Luther életének quintessentiája (Weim. 185.). És mily különös, hogy ez az eredete szerint annyira subjectív ének lett Luther egyházának legtárgyilagosabb, legkedveltebb, legjellemzőbb éneke. Ez is annak bizonysága, hogy Luther személyisége mennyire összeforrott egyházának küzdelmeivel és egész életével. Még nem diadalének a kivívott győzelem után, amint nevezni szokták, hanem szent harci dal a reánk váró veszedelmek között a végső diadal biztos reményével. Luther csak a kezdőverset, az alaphangot (Deus noster refugium) vette a 46. zsoltárból s azután helyzetéhez és a viszonyokhoz képest szabadon fűzi tovább gondolatait. A hit, az Istenbe vetett bizodalom nagy erővel nyilatkozik meg benne. Szerkezete egységes, gondolatmenete logikus. Az egész ének rövid, kifejezései tömörek, szinte szűkszavúak. Az ének egyes szavai felett még ma is vitatkoznak a nyelvészek és theologusok. Mi az az ,,egy szó" (ein Wörtlein), mely a világ urát porba dönti ? Egy sora (Und kein Dank dazu haben) igazi értelméről a weimariak (Brenner Oszkár) 1917-ben külön tudós értekezést írtak és a Dank szót nem a hála, köszönet, nem is a Gedanke (gondolat)

4 értelmében vették, hanem Luther szólásformáira és az egykorú legrégibb latin fordításokra hivatkozva a „nolens volens" értelmében : Sive velit, nolit mundus. Az igét ne bántsa a világ, akár tetszik neki, akár nem. És ha Luthert már a kortárs, Bucer Márton sem értette meg, aki ,,nil tale cogitans" szavakkal fordította ezt a sort és ha a német nyelvészek ma is hajbakapnak miatta: akkor hogyan tudjuk jól fordítani az Erős várt mi szegény magyarok. Amint hogy most ez egy sor miatt meg kellene változtatni mind a 40—50 magyar fordítást, mert az igazi értelmét egy fordító sem találta el. A számos magyar fordítás sorsáról és a dallamáról alább fogunk szólani. Az eisenachi konferencia 1923-ban örömmel hirdette, hogy az Erős vár a világ legelterjedtebb éneke, mert 139 nyelven éneklik. A Pesti Hírlap közlése szerint (1923 okt. 20.) pedig már 180 nyelvre volna lefordítva. d) Luther énekeinek jellemzése. Összesen 36 éneke van Luthernek s miként az Erős vár is mutat/ja, a legtöbb igazán az ihlet percének szülötte. Luther az Isten lelkétől ihletett, tehát igazi költő volt. Belső átérzés és megindultság, belső lelki kényszerűség hozta létre énekeit. Hideg ésszel, számítással és fontolgatással ilyeneket nem lehet írni. Köhler János amerikai aesthetikus ez évben ,,Das wunderbare in Luthers Poesie" cikkében éppen ezt fejtegeti és a greifswaldi Haussleiter János, is ezt bizonyítja Luthard lapjában. Csudálatos alatt az eredetit, a teremtőit, az élőt értik, mely a szívből fakad, a Szentlélektől ihletve, ellentétben a mesterkélttel, ésszerűen kigondolttal. S ők nemcsak az Erős várban látják, hanem a ,,Jézus Krisztus dicsértessél, Mennyből jövök most hozzátok, Bűnösök hozzád kiáltunk" énekeket veszik példákul. Az utóbbin látszik, hogy Luther a zsoltár minden szavát átélte és a mély átérzés, a szólásra késztető ihlet percében öntötte formába.

5 Viszont azt sem tagadhatjuk, vannak Luther énekei közt is oktató jellegűek és kevésbé sikerültek, melyeket az egyházi szükség, a kultuszreform, az oktatás ügye és más parancsoló okok hoztak létre. Ilyenek például a katekizmusi énekei. De legtöbb éneke valóságos mintaképe az evangélikus jó egyházi éneknek. Ő ennek a műfajnak igazi megteremtője. Luther előtt is énekelt már a nép egy1 A jó német Schmidt K. Jenő pozsonyi lelkész így értelmezte. 5 Ev. Luth. Kirchenzeitung. 1924, 329.