Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Debrecen 1928. (Különlenyomat a Theologiai Szemle 1926. és 1927. évfolyamából)

I. Luther, az énekköltő.

házi éneket anyanyelven úgy a németeknél, mint nálunk. Luther maga kél védelmükre, hogy a régiek közül különösen hármat tartsanak meg : Ein Kindelein so löbelich (mely „Dicséretes ez gyermek" kezdő sorral nálunk is megmaradt), Nun bitten wir den heiligen Geist, Gott sei gelobet und gebenedeiet. A két utóbbit át is dolgozta és kibővítette. De míg a középkori egyház csak megtűrte ezeket a népénekeket s nagy ünnepeken a hivatalos énekkarok mellett a népet nem engedte szóhoz jutni : addig Luther az énekléshez jogot és helyet biztosított a népnek, sőt az istentisztelet lényeges alkotórészévé tette a gyülekezet közös énekét. Ezzel nyert a mi evang. népünk, amelynek közbenjáró áldozópapra sincs szüksége, igazi aktív szerepet a kultuszban. Ez a vívmány korszakos jelentőségű a reformáció történetében. Lényegesen megváltozott az énekek tárgya is. Megütközve monda Luther, hogy Szűz Máriának, az anyának, több himnuszt zengenek, mint a fiának, Jézusnak. Ezt a visszaélést is megszüntette. Ami Luther énekeinek általános jellemvonásait illeti, az igazság, szépség, népiesség, gyülekezeti közösség és énekelhetőség követelményeit mind megtaláljuk benne. Herder kettős követelménye is : Einfalt und Wahrheit (egyszerűség és igazság) megvan Luther énekeiben. Semmit jobban nem kerül, mint ami fellengős, pathetikus és bombasztikus. Az ő erénye a népies egyszerűség. A népdalokat vette mintául, ezek formáit utánozta, mint például a szép karácsonyi énekében. Ő nem az udvari embere

k stílusát utánozta, hanem azt, monda : T

,Az édesanyái a házban, a gyermeket az utcán, a közembert a vásáron hallgasd meg és annak a szájáról lesd el." (T. i. a népiesség titkát.) Énekei igazi közösségi, gyülekezeti énekek. Nem érzelgős vagy búskomor, nem szélsőséges egyéni érzelmeket tolmácsol, hanem amit mond, azt mindenki vele érezheti. Nem egyesben, hanem többesben énekel. Novalis éneke : „Ha mindenki elhagyna, Veled maradok én", a költőnek ilyen szembeállítása a gyülekezettel Luthernél képtelenség. Luther énekeit nyomban elfogadta a gyülekezet, mert a maga hangját hallotta benne, más költők évtizedekig is várhattak erre. Luther énekei rövid, tömör, magvas énekek. Kevés szóval mond sokat és nagy erővel. Találó Nelle jellemzése, hogy inkább vésővel, mint ecsettel dolgozik. Legsikerültebb énekei alig hosszabbak, mint három-négy versszakból állók s ezekben is rövidek a sorok, még a szavakat is kurtítja. A rímeket, a formát nem csinálja finomra, inkább nyers és érdes. De mindig van a nyelvében erő és igazság. Feltételezi a gyülekezetről, hogy a kevésből is sokat ért. Nelle itt is Goethebői citál Lutherre : „Was er weise verschweigt, zeigt mir den Meister des^Stils." (Amit bölcsen elhallgat, az mutatja nékem a stílus mesterét.) S végül lényeges sajátsága Luther költészetének az énekelhetőség.^ Kiváló zenei érzéke volt. Már Luther prózája is ritmikus, zenei, szépen csengő. Äz énekről pedig tudatosan is hirdeti ismételten, hogy az énekelhető legyen, ne'maradjon csak könyvbe és olvasásra szánt vers. „Die Noten machen den Text lebendig" (A hangjegyek teszik a szöveget élővé) — ez volt a mondása. Aranyigazság ez. Ezen dől el az énekeskönyvek sorsa. Luther az énekeit ebből a szempontból mindig kipróbálta. Ezért nyilatkozik róla a zenetörténet még ma is nagy elismeréssel. Nemcsak költő, hanem zenész is volt: hymnologus és zeneszerző. Hogy énekeinek tartalma pedig igazság volt, a bibliából és saját belső tapasztalatából merített és átélt vallásos igazság, azt az eddigiek után nem is kell külön bizonyítanom. Mint ilyen igazság talált oly könnyen útat mindenek szívéhez. Luther e részben távolállott úgy a rajongóktól, mint a képmutatóktól. Hogy már a közeli kortársak is mennyire tudták Luther énekköltészetét méltányolni, erre nézve Spangenberg Cirjék mansfeldi lelkésznek Cithara Lutheri munkáját idézem, melyben már 1569-ben mondja : „Luther az összes mesterdalnokok között az apostolok kora óta a legjobb és legművésziesebb volt, akinek énekeiben egyetlen hiábavaló és szükségtelen szócskát sem találunk. Minden a legkedvesebb és legsimább módon esik és folyik a tollából, tele szellemmel és tanulsággal úgyannyira, hogy minden szava majdnem külön prédikáció vagy legalább külön emlékeztetés. Itt nincs semmi erőltetett, semmi kényszeredett és