Payr Sándor: Luther és az egyházi ének. Debrecen 1928. (Különlenyomat a Theologiai Szemle 1926. és 1927. évfolyamából)

II. Luther, a zeneértő.

nektek, zeneszerzőknek elnézőknek kell lennetek, mi is inkább eltalálni akarjuk, mint elhibázni". (Jehle, Luther und die Musik, 874). Ezeket a házi zeneestélyeket híven szemlélteti dr. Ratzeberger Máté, Luther háziorvosa. „Az is szokása volt, úgymond, Luthernek, hogy mihelyt asztaltársaival a vacsorát elvégezték, kihozta írószobájából a kótáskönyveket (partes, szólamokat) és azokkal, akiknek kedvük volt hozzá, zenélni kezdett. Különösen a régi mesterek jó szerzeménye, a gregoriánus ének és a chorál tetszett neki. Ha néha valamely énekben észrevette, hogy hibásan van kótázva, úgy azt a vonalakra írva nyomban helyreigazította... A responsoriumokat a kis fiainak : Mártonnak és Pálnak is vele kellett énekelni evés előtt az asztalnál... ő is mindig énekelt a fiaival és a figurális zenében a tenort énekelte". (Anton K. 12.) Vendégei között mindig szívesen látta a zenészeket és gyakran volt nála ilyen társaság. így például 1538 dec. 17-én is hivatalosak voltak hozzá az énekesek s igen szép motetteket s egyéb dalokat énekeltek. Ekkor monda a zenéről e szép szavakat: „Mivel az Úr Isten ebbe a földi életbe, ami csupa lim-lommal teli, ilyen nemes adományokat is öntött és adott, mi lesz majd ama örök életben, ahol minden a legtökéletesebben és legvídámabbúl történik. Ez itt csak a matéria príma, a kezdet". (Eri. kiad. 62. k. 308. Tischreden. Jehle, 897.) Midőn Mathesius 1541-ben hét joachimsthali bányászt és tanácsbeli embert vitt asztalához vendégül, Luther igen szívesen és vidáman fogadta őket s mivel néhány énekes is volt köztük, hallani kívánta, hogy hazájukban milyen a muzsika. (Köstlin, II. 502.) És Luther ilyen társas összejövetelekben nemcsak az egyházi, hanem a világi zene iránt is érdeklődött. A trágár, erkölcstelen dalokat megvetette, ezt nem tartotta muzsikának. A rossz lantosok és hegedűsök, úgymond, csak arra valók, hogy meglássuk, micsoda jó és finom művészet a zene ; mert a fehéret nem ismerhetjük jobban, mintha feketét állítunk ellenébe". (Jehle, 896.) De a tisztességes világi zenének ő is barátja volt, a népdalokat is kedvelte, egyházi dallamokul is átvette. Asztali beszédeiben panaszkodott egyszer, hogyan van, hogy világiakban (in carnalibus) oly sok szép versünk és énekünk (poéma et carmen) van, a lelkiekben (in spiritualibus) pedig annyi az élettelen és hideg; és példaképpen néhány német éneket (cantilenas Germanicas) mondott el, a volleni harcjátékról szóló éneket (den Thurnier von den Vollen. Erl. kiad. 62. k. 310. 1.) Egy más alkalommal a női nem jellemzésére is humorosan egy népdalt idézett: „Ist der Apfel rosenroth". (Anton, 13). Gyűjtötte is a világi énekeket. 1535-ben Link Vencel barátjának írt Nürnbergbe s kérte, hogy amennyi képet, rímes mondást, éneket, könyvet és mesterdalokat ez évben az ő német poétáik, formaszabóik és nyomtatóik festettek, írtak, csináltak és nyomtattak", azt egy fiú által gyűjtesse össze és küldje el neki. (Jehle, 874.) Mathesius, aki maga is tagja volt Luther házi énekkarának, Luther életrajzában mondja : „Egy alkalommal (1540) jó emberek jelenlétében Didónak utolsó szavait énekeltük Virgiliusból: „Dulces exuviae (Aeneis, IV. 651.). Melanchthon is bele énekelt". Löwe Károly, a balladák nagy zeneművésze, hívta fel a figyelmet Mathesius e feljegyzésére s Didó szavainak zenéjét Luthernek tulajdonította. Ennek az éneknek hangjegyei, amelyek szerint Luther házában énekelték, még 1538-ban megjelentek Rhaw György nyomdásznak Symphoniae jucundae művében (Wittenberg, 1538). Az új weimari kiadás (35. k. 538.1.) közli ezeket a hangjegyeket, sokan Luther szerzeményének tartják, de Mathesius nem mondja annak. A világi zene művelésével Luther nemcsak az egyházi, hanem az általános zenetörténetben is nevet és helyet biztosított magának. Az összes zenetörténetírók e téren is reformátornak ismerik el; példájával, lelkes beszédével szabadságot és elismerést vívott ki az egész zeneművészet számára. Családi körökben az úgynevezett házi zenét ő honosította meg, amelyből fejlődött ki a későbbi magasabb zeneművészet. Bach Sebestyén művészi zenereformjának már Luther volt az alapvetője. A külföldön még hamis leveleket is koholtak, amelyek Lutherben a nagy zenészt dicsőítik. Wági Aurél magyar zeneíró az Ország-Világ 1881. évfolyamában (155.1.) „Luther Márton, mint zenész" címen Cockx Jeromos flamand írónak Stiegen János anversi zenészhez intézett és holland nyelvből fordított levelét közli