Payr Sándor: Luther és a magyarok. Budapest 1930. (A Luther-Könyvtár és Múzeum füzetei 17.)

sággal és rosszakarattal megírt Luther-életrajzát Hoitsy Lajos Pál fordításában. Hanauer váci püspök az előszóban polémikus él nélkül nyugodt tárgyilagossággal megírt műnek mondja Grisar könyvét. De nem hiszem, hogy a pápák történetének megírásához hasonló tárgyilagosságot kívánna a magok részére. Hiszen Grisar műve is némi cukrospornak szánt elismerések mellett hemzseg a Luthert lealacsonyító, elítélő és meggyalázó szavaktól. Csak a módszerben van bizonyos simább jezsuita fortélyosság, de a cél ugyanaz, mint Deniflé és a többi rágalmazó könyvében. A magyar fordító pedig még önkényes betoldásokkal is fokozza a hamis vádakat. A 180. lapon például ezt mondja: „Hogy mi lett volna, ha Luther idejében tesz lépéseket a török veszedelem elhárítására, arra nekünk, magyaroknak, jobb nem is gondolni. Hazánk pusztulása, 150 esztendő minden szenvedése szorongatja az ember torkát és szinte arra kényszerít, hogy tetemre hívjuk őt". Íme ez az a püspöki „nyugodt tárgyilagosság". E gyűlöletes vádat Szekfű Gyula is a nagy művében (IV. 110.1.) határozottan megcáfolja. A magyar Grisarra dr. Szeberényi Lajos, a tudós békéscsabai főesperes adott méltó feleletet „Luther ultramontán ócsárlói" című szellemes és alapos művében. (P>ékéscsaba 1929.)*) * Végig kísértük Luthert a magyarokhoz való viszonyában a reformáció korától kezdve napjainkig. Tagadhatatlan, hogy Luther neve, műve és szellemének hatása mélyen beleszántott a magyarok lelkébe. Hiszen Luther nagy alakja nem csak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé. Az angol Carlyle mondja róla „Hősök" című világhírű művében, hogy Luthernek a wormsi birodalmi gyűlésen való nyilatkozata a modern európai történelem legnagyobb jelenete, az újkori civilizáció innen veszi kezdetét. Beírta nevét nem csak a theológia, hanem a tudományos haladás, a szabad vizsgálódás, a lelkiismereti szabadság, a pedagógia, a nyelvészet, sőt még az általános zeneművészet történetébe is. De Luther maga nem akart más és több lenni, mint Istennek alázatos szolgája és az ige hirdetője. A reformációra őt semmi más nem hajtotta, mint tisztán a belső vallásos szükség, a lelkiismeretben kényszer. Élő hitre sóvárgott, hogy Istenben élete és nyugodalma legyen. Semmi másra nem gondolt, nem vágyott. Rosszul értékelik a reformációt, *) A magyar Grisar rövid bírálata megvan a Prot. Szemlében is. 1928. 721. 1.