Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - VIII. Evangélikus egyházunk a magyar nemzeti szellem szolgálatában.

kaival, a mohácsi vész után nem csak a született magyarok szivében gyújtotta hatalmas lángra a hazaszeretet szent tűzét, hanem a velünk lakó idegen nemzetiségek körében is ellenállhatlan hódító erőnek bizonyult, mely minden külső kényszerítés nélkül csupán a magasabb szellemi műveltség vonzó erejével forrasztotta őket a magyar nemzet köztestéhez. Gondoljunk csak a szép számú virágzó vidéki kulturközpontokra, ahol kisebb mezővárosokban jó iskola épül, könyvnyomtató telepszik le, buzgó lelkész és pap forgatja a tollat és buzgó patrónus adja a költséget, amilyenek voltak Pápa, Sárvár, Ujsziget, Alsólendva, Tolna, Csepreg, Németujvár, Körmend, Rohoncz, Sopronlövő, Sopronkeresztur, Fertőszentmiklós, Kapuvár, Magyaróvár sat. ezek mind megannyi világítótornyok voltak hazánk művelődés történetében, melyek a reformációval tűnnek fel és a diadalra jutott ellenreformációval enyésznek el. Emlékük mellett a magyar történetíró nem haladhat el fájdalom nélkül. Es mennyi szolgálatot tett a magyar műveltségnek Sztáray Mihály, a zsoltáros reformátor, aki Szentantali Gergellyel szláv nyelven is hirdette az igét, (hiszen a horvátok renegát szlávnak nevezik is). A laskói dombon átható szép hangjával énekelte a zsoltárokat (Réthy Lajos ezt is szép képben örökíté meg) s ezzel és az általa hirdetett evangeliom erejével tartá össze a jó magyar népet, mely Baranyában, a török útjába eső helyeken a legtöbbet szenvedett. Hogy ez a vidék is a XVI. században teljesen el nem néptelenült, hogy szülőföldén a legnagyobb szenvedések között is a magyar megmaradt, az a reformátorok érdeme. Ezek vigasztalták, a jobb jövő reményével ezek erősítették az agyoncsigázott s már-már kétségbeesett magyar népet. Vagy gondoljunk csak a szerencsétlen Rudolf király, az embertelen Básta és Belgioyoso korára, a Bocskay szabadságharcát megelőző időkre. Mily nagy szükség volt ekkor egy Magyari Istvánnak, a hatalmas erkölcsi prédikátornak feddő beszédére s a jobb jövőért, békességért esdeklő imádságára. A legmélyebb hazaszeretet készteti szólásra, nem törődik a hatalmasok haragjával, felelősségre vonja bűneiért a nemzetet. De az eget is megostromolja, a magyarok Istenét kérdezve: „Vájjon mikor foldozod meg elszakadozott ruháját édes hazánknak, mikor vetsz véget az mi sok romlásunk miatt való bujdosásunknak ?" Szinte már Kölcsey Himnuszának előhangja csendül ki záró imádságából: „Űr Isten, irgalmasságodból az mi eleinket te régenten Scytiából hatalmasan kihozád, Pannoniában itt őket letelepíted, az pogány-