Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - V. A vallásos erkölcsi élet.

kiközösítéssel kellett sújtania. Ez a gyülekezetből való kitiltás benne van már a baranyai 34. s a hercegszőllősi 28. kánonban. A meszleni 41. kánonban pedig e szavakkal találjuk meg: „Az körösztyéni gyülekezetből való kitiltást, miképpen eleitől fogva megtartatott az Isten népe között, most is meg akarjuk tartani. Annak okáért az Isten igéjének tanítása szerint kitiltunk minden nyilvánvaló czégéres és szarvas bűnben heverő embereket, az kik soha életeket nem igyekezik és akarják megjobbétani, mint az részegesekel, fösvényeket, telhetetleneket, hamis esküvőket, szitkozódókat, lopókat, paráznákat és az kik uzsorával kereskednek és az ecclesiában botránkozást szereznek; hogy az kik megjobbulhatók, megjobbuljanak, az kik pedig jobbulni nem akarnak, mind mennyben s mind földön megkötöztessenek . . . Ezt is hozzá teszük, hogy az kit kitiltanak, addig be ne bocsáttassanak, míg bűnöket megismervén és azokon szánakozván, Isteneket és az ecclesiát meg nem követik. Itt az tanétókat is befoglaljuk". A táncot úgy a legrégibb dunántúli (baranyai), mint a meszleni kánonok is csak az ünneptörő dolgok közé sorozták, de külön kánon nem tiltja. Az evang. egyház, úgy látszik, elnéző volt e tekintetben. Ezt lehet következtetni a meszleni 52, kánon szavaiból: „Az körösztyéneket tisztességes lakodalmakban való mértékletes vigasságtól és örömtől nem tiltjuk meg, mint az anabaptisták, jezsuiták és barátok cselekszenek, az kik, az mi nem bűn, azt tartják halálos bűnnek, az mi halálos bűn pedig, azt idvösségnek tartják", A reformátusok ellenben Hercegszőllősön a 30, kánonban kimondták: „Az táncz miképpen hogy keresztyén és tisztességes emberhez nem illik, ezenképpen senkinek szabaddá nem hagyjuk, hanem inkább azt akarjuk, hogy minden tanítók közönségesképen tiltsa. Az tanítóknak penig, ha valamelyik, vagy ő maga vagy háza népe tánczoland, tisztitűi megfosztatik", Kálvinnak és Melius Péternek nagyobb erkölcsi rigorizmusa jut ebben kifejezésre. Jellemző ez a különbség a két protestáns felekezet között. Az evangélikusok, úgy véljük, helyesebben jártak el, mert a magyar népet a lakodalmi tánctól bizony nem lehetett eltiltani. A lelkésznek azonban ők sem engedték meg, hogy nyilvános helyen táncoljon s a nép táncvigalmát is az illedelem és erköcs határai közé korlátolták. Szentpéteri István tiszántúli szentmihályi ref. lelkész 1697. még „Táncz pestise" címen irt egy könyvecskét és fájlalja, hogy nincs presbyterium, mely a bajt orvosolhatná.