Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - III, A tanfejlődés és a hitviták.

terjedelmével, imponáló fellépésével és egyes kiváló tulajdonságaival annyira elvakította az olvasókat és bírálókat, hogy ellenfeleinek szerényebb méretű válasziratait figyelemre sem méltatták. Pedig a „Pázmány P. Pironsági" a Kalauznak és a bíboros főpap egyéb műveinek első értékes, alapos, amazokkal theológiaí tudományos készültségben, meggyőző erőben, szellemes fordulatokban, gúnyban, népies szólásformákban és magyaros jó stílusban is versenyző bírálata és cáfolata. Hogy nem oly terjedelmes, mint a Kalauz, annak ez csak előnyére válik. Akik a Kalauz után ezt a bírálatot elolvasták, azok evang. hitükben ugyan soha egy pillanatra sem inogtak meg. Pázmánynak gyenge oldalait, hogy nagyon is Bellarminra támaszkodik, hogy több művét tömte a Kalauzba rendszertelenül, „mintegy gömböczbe", hogy írásait túlterheli idézetekkel, melyeknek forrásait nem pontosan jelöli, hogy a reformátorok mondásait kiszakítja az összefüggésből és hamis állításokat magyaráz azokba; hogy jobb meggyőződése ellenére mond el valótlan dolgokat, hogy durván sért és rágalmaz, másokra fogja, amiben maga a legnagyobb bűnös ; hogy sántikáló hasonlatokkal, hamis következtetésekkel, ízléstelen tréfákkal téveszti meg az együgyű elméket, szóval igazi jezsuita módra álutakon akarja az olvasókat Rómába kalauzolni: már Zvonarics és Nagy Benedek észrevették és nyíltan szemére is lobbantották. Az aránylag rövid idő alatt készült munka igen magas fokon állónak mutatja dunántúli lelkészeinknek a régi klasszikus és a keresztyén theológiaí irodalomban, a Szentírásban, az egyháztörténelemben és a többi theol. tudományban való jártasságát. Az ajánló levél után a szerzők egy rövid latin előszót is irtak az olvasóhoz. E szerint védőiratuk (Defensio) azért késett, (már alig egy év múlva megjelent), mert nem volt pénzük a kinyomatásra s mig a Maecenásokat keresték, eltölt az idő jó része. Különben is Cicerót (De oratore 2.) kellett követniök: „A nagy és emlékezetre méltó dolgokban először a tervet, azután a cselekedetet, végül pedig az eredményt kell figyelembe venni". Az új Kalauz-könyvet (a Csepregi Mesterséget), mely álnok okoskodásokkal küzd az igazság ellen, élesebb szemekkel kellett átkutatniok. Es ha valaki beszédmódjuknak élességét vetné szemükre, az tudja meg, hogy nem őszinte és igazságra törekvő emberrel volt küzdelmük, hanem olyan makacs nyelveskedővel, aki szabadszájú fecsegésével inkább átlépi a szemérmetességnek minden határát, mintsem hogy legyőzetve meghódoljon az igazság előtt. De remélik mégis, hogy ennek az elbizakodott Polemonnak bohóc-