Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. kötet. Sopron 1924.

MÁSODIK RÉSZ. Az egyházkerület általános története. - II. Az egyházalkotmány fejlődése.

néha igen könnyen túl is adtak a régi „papmarasztás" szokása szerint. Ez a papmarasztás pedig abban állott, hogy a lelkészí hivatalt nem állandóan, hanem csak egy-egy évre töltötték be, melynek végével a lelkész búcsúzni tartozott, a gyülekezetnek pedig joga volt a lelkészt meg- vagy meg nem marasztani. Emiatt a r. kath. egyházban is megvolt a panasz. „Nálunk is úgy bántak a pappal — mondja Kollányi — mint a béressel, egy esztendőre fogadták fel, melynek leteltével vagy még előbb is, kényük-kedvük szerint elbocsátották". Ezért mondják már a legrégibb (1576 előtti) dunántúli lutheránus kánonok: „Az község az ő pásztorát reá való haragjában és ok nélkül való bosszankodásban az önnön fejétűi az seniorok híre nélkül el ne küldje és mást ne fogadjon; mert gyakorta esik, hogy az község az hizelkedőkben és csélcsapokban inkább gyönyörködik, hogy nem mint az igaz tanétokban". A reformáció korában is a lelkészek szerződtetése és díjazása évről-évre történt s az esztendő kitelte után voltak a változások. Nagykanizsa költő papja, Szeremlyéni Mihály mondja 1550 körül a soproniaknak, hogy őt nem űzték el, hanem „esztendejének kitelte után" jött el Sopronba. A mosoniak is 1571. más papot keresvén, mint valamely fogadott és elbocsátott szolgáról írják: „A mi jámbor prédikátorunknak esztendeje mi köztünk kitelvén". A Trencséni Regulákból is kitűnik, hogy a falvak könnyen szoktak „az prédikátoroknak búcsút adni". Évről-évre fogadták fel a lelkészeket Sopronban is. Enyingi Török István is, Pápa földesura, K. Pálfi János számára kiállított meghívó levelében mondja : „Minden esztendőnként ne búcsúzzék, hanem mindaddig búcsúzás nélkül szárnyunk alatt megmaradjon, valameddig ő kegyelmének becsületét és fizetését megadják". Mikor a lelkésznek nem kellett évenként búcsúzó prédikációt mondani, az nagy kitüntetés volt. Ilyen megtisztelő módon, halála napjáig hívták meg például 1615. Sextius Pétert Oláhpatakra.

1 A papmarasztás különösen a református egyházban maradt meg sokáig. Az 1623. évi alsóőrsi zsinat 14. kánona ennek a módját és célját is leírja: „Minden tanító (lelki tanító, lelkész) esztendeje kitöltenek előtte egy hónappal elbúcsúzzék helyéből, vagy akar megmaradni, avagy nem, hogy megismerhesse bizonyosan, ha kedves-e az ő szolgalatja helyében, avagy nem; ha nem kedves, tudja magának gondját viselni és az egy hónap alatt 1 Pokoly J. i. m. IV. 110. Kollányi, A magán kegyúri jog hazánkban 25. Mokos, Hgszöl. kán. 149. Klein S. Nachrichten II. 477. Payr, Sopron Eht. 109. Fabó, Codex Dipl. 139.