Evangélikus Nevelő 1947-1948
1947. augusztus - Evangéliumi neveléstudomány - Groó Gyula: Nevelés és evangélium
4 Ja) cuki Hin m i nvoelés hi d ű m ót mj Novaié« és evangélium Mi a nevelés? A nevelés, mint „a lét ősfunkciója“ (Koeppf egyetemes emberi tevékenység. Hordozója nem csupán az egyház, hanem a közösség is. így az egyetemes emberi önkifejtés, a kultúra önmagát továbbplántáló, az időtálló csúcsértékeket átadó tevékenysége. Célja: „végigvezetni az embert azon az úton, amelyen eléri e tiszta humánum kifejlődését“ (Mitrovics). A nevelés kétségkívül az emberiség egyik legnagyobb vállalkozása; azért mindig van benne valami titáni: le akarja győzni a múlandóságot, az időt. Az egymást váltó nemzedékek stafétája a kultúra fáklyáját az utókor kezébe adja mindig s azt a sírbaszállók'tól átvéve az utódok emelik magasra. '). A nevelői tevékenység mögött a haladásba vetett reménység áll. Bölcsebb, jobb s így boldogabb legyen az új nemzedék, mint elődei voltak. S ezt az örök emberi vágyat mindig újra a nevelés útján vélik elérhetni: új nevelés, új emberiséget teremt, s így új világot. Nagy történelmi katasztrófák után, mint ma is, mindig újra a nevelés felé fordul a közérdeklődés, nevelési reformokat sürgetnek és a neveléstől várják a függő problémák megoldását. A megnyert háború után most a béke megnyerésén és megtartó" sán fáradoznak a népek s e munka fegyvere éppen a nevelés. Grandiózus nevelési célok és feladatok lebegnek szemeink előtt: egész népeket, elnevelt nemzedékeket kell újra átnévelni s végeredményben: egy ideges és riadt, bizalmatlan világot kellene békére és szeretetre nevelni. A nevelés hordozója ma túlnyomórészt az állam. Ez nem természetes dolog, hanem hosszú történelmi folyamat nem éppen örvendetes következménye. A nevelés elsősorban a család ügye s azután a közösségé, a társadalomé. (így E. Brunner: „Das Gebot und die Ordnungen“ 498—99. Ipk.). Az a magától értetődöttség, amivel ma a kultúrterheket, s így a nevelést is az államra hárítják, a család és a társadalom széthullott állapotára mutat. A nevelés alanya és tárgya: az ember, a nevelő és a növendék. A nevelői rendszerék sorsa legtöbbször azon dől el, hogy mit tart az emberről. 2). Homo sapiensünk tekinti-e vagy inkább homo fabernek. Mint önálló egyéni, személyiséget értékeli, vagy elsősorban a szociális lényt látja benne? Kagyogó egyéniségeket akar-e kitermelni, vagy hasznos közösségi tagokat, jó nyárspolgárokat, vagy kiművelt emberfőket? Összefügg a nevelés emberszemléletével anthropológiájával az az optimizmus vagy pesszimizmus amivel a ember nevelhetősége tekintetében viseltetik. Mit várunk, remélünk a neveléstől? Keveset, vagy éppen semmit, —- vagy mindent! Magára kell-e csupán hagyni a serdülő, embert, s a nevelés csak abból áll, hogy távoltartjuk a zavaró mozzanatokat önkifejlésétől, — vagy drill és
