Evangélikus Nevelő 1947-1948
1947. november - Fórum - Dr. Lakatos László: Megemlékezés Arany Jánosról
107 Az öreg Arany szomorú, magyar parasztarcához kell visszamennünk, hogy a sok reánk hazudott arc mögött meglássuk újra népünk igaz, örök, magyar vonásait, azt az igazi képmást, amelyet isten keze rajzolt reánk. Amikor a Toldi, az ifjú Arany első nagy alkotása a Kis- t'aludy-társaság bíráló bizottságát úgy föllelkesít'ette, hogy az eredeti pályadíjat öt arannyal felemelték, ha nem is tudatosan, de bizonyára azt érezték, hogy a romantika hamis zománcú patetíkus magyarsága után ismét az örök magyar forrás tiszta vize buggyan elő a Toldi sorai mögül. A népi magyarság keresetlenül, ösztönös eredetiséggel zengő soraiban igaz magyar életforma rajzolódott ki: az az életforma, mely népmeséink tanúsága szerint is magunkkal hozott, ősi és eredeti volt. Mesz- sziről, távoli múltból hozott, mesékben megőrzött életforma kapott csodálatos erejű, népiségében klasszikus költői képet a Toldiban, a gőgös, gonosz nagyobbik testvérről, az elnyomott, méltatlan sorsba taszított kisebbikről, aki mégis csak kiállja a próbát, aki a maga erejéből felküzdi magát egész a király udvaráig. A mi nemzetünk, a mi népünk is mindig ilyen „kisebbik, lenyomott“ testvér volt a nagy európai népek családjában, aki mindig harcolt és mindig a maga erejére hagyatkozva és bizony igen ritkán kapott jutalmat küzdelméért. Az az optimizmus, amely még a Toldit áthatja hamarosan elborul Az 1851-ben megjelenő Nagyidai cigányok már „kétségbeesett kacaj“ lett a költő ajkán. A szabadságharc elbukott és a visszafojtott zokogás hangján buggyan ki a korán megtört lelkű költő ajkán a vallomás „ .. . a szörnyű perccel én is alól- bukárn, midőn esél.“ ,,. .. a szent romon emelve vádat magamra, a világra, ellened: torzulva érzém sok nemes hibádat, s kezdek nevetni a sírás helyett... S oly küzdelemre, mely világcsoda, kétségbeesett kacaj lön Nagyidal1 Elveszti legjobb barátját Petőfit, a seb halálig sajog és a derű többé nem jön el a költő számára. Mindjobban bezárul önmagába és életlátása mind borúsabban a tragikum irányába fordul el. A megbénult szárnyú költő, akit legtöbbször „lusta mélabú“ temet, nem meri hosszú ideig nagy- mű megírására vetni megcsonkult erejét és a balladában, annak rövid „mélységben írott“ soraiban találja meg művészi önkifejező formáját. Az a szinte a lázálom víziójával, kísérteties lélek- látással felvonultatott tragikus sorsú embercsoport, melyet elvonultat előttünk balladáiban, megmutatja bukásával a mértéket, amellyel a bűnt büntetni kell, ahogy a bűmhődésnek nyomába kell lépnie „ércpatával“ a bűnnek. Tragikus látás, annak az embernek a látása, akinek erkölcsi eszménye és mértéke épen
